Súgópéldány

A Vedd a szavam a tenyeredbe egyik legtöbbször és legcsodálatosabban megjelenő motívuma a hold. Szimbólumként való használata különleges és sejtelmes érzetet ad a verseknek, amitől az olvasót is átjárja a titokzatos égi kísérő szellemisége. Megjelenítheti a lelket, a nőiséget, de a bizonytalanságot, a rejtélyességet is. A nyitóvers szófecsérlés nélkül fogalmaz meg sokatmondó üzenetet, mintha a költő legmélyebb lelkivilágába engedne be. A kötet előzeteseként is értelmezhető ez a négy sor: „…elment a hold, / itt hagyott magamra. Elhagy a hold, végetért a nap, / nem maradt semmim, csak a gondolat.”

Kép:  Facebook/Tihanyi Tóth Kinga

A Leltár szép képi világgal ábrázolja az érzelmeket: „fenn ülök a holdon, a holdnak az ölében.” Az éjszaka fényadója a Négysorosban úgy jelenik meg, mint az egyetlen társ a magányban. A lírai én valakire visszaemlékszik, aki sajnos már nincs a közelében: „… a kép maradt meg utánad, / a kép a fejemben, rólad…”. Szemlélődés közben, a csillagok mesebeli világát bámulva készülhetett az Éjfél, melyből szintén nem marad ki a hold, ahogy az Úgy érdemes élniből sem. Utóbbi egyfajta himnusz az életszeretethez. Motiváció ahhoz, hogy képletes vándorutunkon a szívdobbanásunkra hallgassunk. Még ha sötéten is kell áthaladnunk, akkor is velünk lesz az egyedüli biztos pontunk: „A hold az mindig tudja, / hol van a térképen, / ő az, aki nem szól, / csak fülel fenn az égen…”

A költemények másik jelentős és visszatérő témája a merengés egy régmúlt szerelmen. A szerző őszintén ír saját magáról, de keveset tudunk meg rajongásának és el nem múló vonzalmának tárgyáról. Csak az biztos, hogy végtelenül sokat jelentett neki: „Feledni nem lehet, nincs erről több szavam.” – írja a Találkozásban. A még mindig lángoló szívben a remény örök lángja ég: „Valamikor majdan, / könnyek már nem lesznek, / valamikor majdan már csak versek lesznek, / felismerjük egymást, / valamikor majdan, én leszek a dallam, / valamikor majdan te a szöveg leszel, / valamikor majdan dalként. Te én leszel.” Az Azért szeretlekben az utcákon átívelő romantika jelenik meg: „A vendéglőben bámultál sötétben, / s oly közelről néztél a szemembe, / hogy összeért a lelkünk minden sarka…”.

A szerelem végtelenségét tovább nyomatékosítja az Emlék és Az alkony közelít. Engem legjobban a Vallomás érintett meg, mely 2020. szeptember 25-én született. Nemes lélekre vall, hogy egyik szövegre sem jellemző a másik fél ostorozása, a versbeszélő nem dobál rá kígyót-békát azért, mert véget ért a kapcsolat, hanem a gyötrelem ellenére szeretettel és hálával tekint vissza a múltra. A Vallomás elsősorban szembenézés saját magával, beismerve hibáit, vakfoltjait: „…fázón tekintesz az égre, / mikor lesz a küzdelemnek vége. / Megbántottalak…”

Tihanyi Tóth Kinga bátran jeleníti meg írásaiban a nőiségét, találunk is közöttük kimondottan a női sorsról szóló költeményeket. Mirjam éneke akár bibliai utalás is lehet, hiszen Mózes lánytestvére viselte ezt a nevet. Vajon mennyire változott a történelem során a nők helyzete? A vers mintha azoknak a férfiaknak szólna, akik felsőbbrendűnek hiszik magukat a nőknél: „Még hogy Te vagy, te lennél a Megváltó? / Átkozott legyek, hogy ismerélek!!” De rájövünk, hogy ez csak egy kifakadás – néhányan biztos hisztinek mondanák – mert a végén elismeri a „tüzes szemű” férfi jóságát: „Más vagy, mint a többi férfi, érzem… / És jóság, jó vagy minden pillanatban. / Épp ez az, mit vég nélkül kerestem.”

Sokkal személyesebb a Ballada a barna lányról. Mintha a költő történetét, útja magaslatait és mélységeit, találkozásait és elválásait ismernénk meg belőle. Minderről harmadik személyben ír, mintha csak megfigyelő lenne. Néha nem egyértelmű, hogy önmagára utal, mert a korok is keverednek. A versen végig vonuló allegória azonban valószínűvé teszi, hogy nem csak egy kitalált figuráról van szó. „Nincsen múltam, nincsen testem, rossz emberek közt elestem. / Egy gondolat vagyok csupán…megtalálsz a földnek mélyén. / Minden dalban, minden fejben… / Jó emberek vágya vagyok. / A világ álma engem ölel. / Itt maradok, nem hagylak el.”

A legszebb vers szerintem a Rózsák nyíltak, melyben megtaláljuk a címadó sorokat is. A különös kontraszt, az ellentétek a szerelem gyönyörűségét bizonyítják: „Rózsák nyíltak a hóban, / rózsák nyíltak az égben, egy voltam vele éjjel, / egy voltam vele ébren… / Vedd a szavam tenyeredbe, / vidd el egy távoli tájra… / Végtelen élet a jussunk. / Mostmár elhiszem én is.”

Az emberség fontosságát és az egymás iránti megbecsülést hangsúlyozza Az élet: „Addig vagy, míg érdekel a többi... / Addig vagy, míg maradt könnyed másért.” A szolidaritás mellett a hazafiság is megfogalmazódik, legfőképp a Névjegy és a Tűzmadár című versekben. Előbbiben ott van világunk sokszínűsége, de annak árnyoldala, a széttagoltság, a darabokra hullott egység is: „Ahány lélek, annyiféle vallás, / ahány ember, / annyi párt lettünk. / De hol van ennyi költő egy kupacban? / Hol van ennyi humor, mint nekünk?”

Legnagyobb költőmesteréhez, József Attilához is címez egy verset. Barátként, természetes könnyedséggel szólítja meg az elhunytat, kifejezve tiszteletét és csodálatát felé: „Horger Antal úrból nem lett tér, Attila! / Te meg utca vagy! Szobor vagy!” Egy másik versben (Becsüljük meg művészeket) felhívja a figyelmet arra, hogy jelen korunkban talán még fontosabbak azok, akik értéket tudnak teremteni: „Az álmok álmodói ők, napsugarak, fények…”

Megjelenik a költeményekben a színészi élet színtere is. A Premier már címében feltárja, hogy mi ihlette, egy előadás extázisát írja le: „ …vágyak, álmok, magasság, mélység. Élet. Öröm. Remény. Ennél több nincsen! Benne volt. Minden.” Az Utolsó mondatban, pedig már az egész világban a színházat fedezi fel, és bátorít, hogy vegyünk részt a valóság filmjében: „Ne hagyd el magad. / Lépj be a fénybe. / A filmed most forog…”

Minden versről külön elemzést lehetne írni, kifinomultságuk, letisztultságuk és egyediségük miatt. Elmondhatom, hogy nagyon jól tettem, hogy ezeket a szavakat „a tenyerembe vettem”. Az utolsó oldalakon a világ jövője is szóba kerül, egy nem is olyan régi, idén szeptemberben született versben: „Ki lesz megmentője a becsapott világnak?” Az egyik záró költemény ismét visszanyúl a holdhoz és a múltbeli társhoz. Hála és hiány egyszerre jelenik meg a Búcsúban, tökéletesen mutatkozik meg a minden és a semmi gyakran kéz a kézben járó mivolta: „Minden megvan e Földkerekségen! / Semmi, csak a válaszod hiányzik.”– üzeni.

A nehéz pillanatokban igazi lelki táplálék ez a könyv, merítsünk mi is a sorok határtalan erejéből: „Tűzmadárként hordom ezer gyertya fényét, / felszárítom vele, a világnak könnyét.”