Súgópéldány

Zavarban vagyok. Igen, megmondom őszintén, teljesen zavarban vagyok, mert fogalmam sincs, hogy kéne közelítenem ehhez a feladathoz. Mert mit lehet írni egy olyan regényről, egy olyan százötven éves regényről, amiről már több ezer oldalnyi elemzés, kritika, esszé és értelmezés született. Mit csináljak? Írjak ajánlót? A kétkötetes mű belső borítóján olyan írók rövid ajánlóját lehet olvasni, mint: Sigmund Freud, Pilinszky János, James Joyce vagy Mészöly Miklós. Miért kéne melléjük még pont az én ajánlásom? Akkor mit írjak? Kritikát? Nevetséges, szóra sem érdemes ötlet. Valamiféle elemzést? Nem hiszem, hogy túl sok új meglátásom lenne, valószínűleg nem is lenne igazán érdekes, ráadásul nem ez a feladatom. Szóval mi legyen? Úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha mégiscsak valamiféle ajánlónál maradok. Mert ezt a könyvet én ajánlani akarom. Azt szeretném, ha minél többen elolvasnák. Azt szeretném, ha mindenki elolvasná. Tehát most leginkább egy pofátlan korteskedés következik, amit egyáltalán nem szégyellek.

Miről is szól A Karamazov testvérek, Dosztojevszkij utolsó nagyregénye? Röviden, a cselekmény szintjén: egy elcseszett családról, a Karamazovokról – három plusz egy testvér és az apjuk –, akik sehogy sem értik egymást, nem tudnak és nem is akarnak egymással kijönni, aztán a felszíni konfliktusaik, valamint belső démonaik hatására az egyik fiú meggyilkolja az apját. Röviden, a „mondanivaló” szintjén: az emberekről, az emberi jóságról és az emberi gonoszságról, Istenről és Oroszországról. Ennél persze még jóval többről, de nem szeretném pusztán szavak felsorolásával kitölteni ezt az amúgy is rendhagyó irományt.

Magát a történetet sem kívánom jobban részletezni, mert nem hiszem, hogy a cselekmény rövid összefoglalása meghozná a kedvét az olvasáshoz azoknak, akik semmit sem tudnak a műről. Mert a cselekmény nem túl izgalmas, nagyrészt abból áll, hogy emberek (főleg férfiak) beszélgetnek, de sokszor csak beszélnek. Mondjuk, ez sem egészen igaz, mert az apagyilkossággal kapcsolatban feltűnik egy krimiszál is, de egyáltalán nem ez a lényeg. A lényeg abban rejlik, amit ezek a szereplők mondanak.

Közhely, de igaz, hogy Dosztojevszkij megújította az irodalmat, lélektani regényeivel teljesen új szintre emelte azt. A Karamazov testvérek ennek a törekvésnek a csúcsteljesítménye, megkoronázása, egyben az író munkásságának összegzése. Nem hiszek abban, hogy fenntartások nélkül, néma áhítattal kellene hozzáállnunk a világirodalom klasszikusaihoz. Vannak fontos művek, persze. Vannak korszakalkotó művek, persze. De egyszer minden korszak lezárul, a korábbi újítókat is megújítják, szükségszerűen túllépnek rajtuk. Nem jó, nem egészséges irodalmi magatartás, ha csak az idő múlása, a berögződések és a mindenkori kánon hatására teljesen alávetjük magunkat a klasszikusok feltétel nélküli imádatának és ajnározásának.

A művészet, az irodalom változik, ugyanúgy, ahogy a minket körülvevő világ és a társadalmunk is. Változnak az olvasási szokásaink, az érdeklődési körünk, a problémáink és az ingerküszöbünk. Ezért nem tartom szerencsésnek azt a kijelentést, amit már rengetegszer, több forrásból olvastam, hogy A Karamazov testvérek a világ legjobb könyve. Az ilyen kijelentések, még akkor is, ha tisztán rajongásból és jó szándékból hangzanak is el, inkább károsak, mert nagyon sok más, szintén értékes alkotást fosztanak meg az őket megillető figyelemtől. És nyilván nem is lenne sok értelme több könyvet írni, ha egyszer már megszületett a valaha volt legjobb, amivel úgysem lehet versenyezni. Tehát óvatosan kell bánni az ilyen szuperlatívuszokkal.

Viszont. Viszont úgy gondolom, hogy A Karamazov testvérek, fittyet hányva a megírása óta eltelt másfél évszázadnak, még mindig az egyik legdöbbenetesebb és letaglózóbb regény, ami az emberi természetről, vagyis magáról az emberről született. Univerzális. Igen, ezt sokszor mondják. De miért? Miben rejlik a mű univerzalitása, miközben annyira orosz és annyira tizenkilencedik századi?

Azt mondtam, hogy a világ változik, hogy körülöttünk minden változik. De az emberek belső világa, a motivációi, vágyai, bűnös és fenséges gondolatai állandóak. Mit akarhatott egy ókori, görög polgár? Kielégíteni a vágyait, és leginkább úgy, hogy ehhez hatalom is társul. Mit akartak a középkori parasztok? Hogy rövidke életük során kielégítsék belső kényszereiket, és legalább az őket körülvevő, mikroviláguk, a családjuk elnyomói lehessenek. A világ bármely táján, a történelem bármely időszakában mit akartak az emberek? A saját boldogságukat elősegíteni mások kárára. És A Karamazov testvérek ennek az örökös emberi kényszernek, ennek az eredendő emberi akaratnak az egyik legszemléletesebb, legtisztábban megírt krónikája.

És most jön a bőség zavara. Mit emeljek ki? Melyik részletet hozzam fel, amivel bemutathatnám Dosztojevszkij lélekábrázoló erejét? Grusenyka, a csábító némber gyomorforgató játszmáit és későbbi megbánását? Vagy a szentéletű sztarec élettörténetét? Az egyik Karamazov fivér leírhatatlanul sokoldalú személyiségét? Még a felsorolás is fárasztó. Lehet, hogy nem is kéne kiemelnem semmit. De azért én mégiscsak megemlíteném az egyik kedvenc történetszálamat, Kolja és a kis Iljusecska tragédiáját. Kolja, a művelt, komoly nagyfiú pártfogásába veszi a nála pár évvel fiatalabb vézna és népszerűtlen Iljusecskát, majd egy gyermeteg butaság, egy meggondolatlan csínytevés miatt eltávolodik tőle. A kisfiút ezután bántani kezdik, aztán súlyosan megbetegszik. Kolja, ez a koraérett, de még mindig naiv és idealista gyerek ezután olyan belső vívódásokon megy át, amit egy mai influenszer tinédzser el sem tudna képzelni. Ez egy apró, de nem elhanyagolható része a történetnek, amit Dosztojevszkij olyan módszerességgel, olyan részletesen, húsbavágóan és hihetően ír meg, amire (azóta is) kevesen képesek.

Mert Dosztojevszkij meg tudta írni egy kamaszgyerek lelkét, és képes volt az ő hangján megszólalni. És képes volt arra is, hogy elkényeztetett úrilány legyen. És tudott laza erkölcsű nőcske lenni. Tudott fiatal szerzetesnövendék, rosszéletű melák és önmagával meghasonlott, kételkedő értelmiségi is lenni. Dosztojevszkij úgy írt a világról és az emberekről, mintha minden ott lenne benne. Mintha mindenről tudna. Mint a bölcs, aki előtt megnyíltak azok a kapuk, amelyeknek mások még a létezéséről sem tudnak. Univerzális. Igen, Dosztojevszkij regénye univerzális, mert Dosztojevszkij univerzális író volt. Képes volt átlátni a hályogon, ami a legtöbb ember szemét takarja. Többet látott és többet értett, mint a legtöbben.

És ez miért jó nekünk? Miért is kell elolvasnunk ezt a regényt? Hogy tanuljunk? Nem hiszem. Ha valaki azt mondja, hogy azért kell elolvasni valamit, mert abból tanulni lehet, akkor az az ember sarlatán, nagyon gyanús és valószínűleg maga sem érti, hogy miről beszél. Definíciókat, tényeket és adatokat lehet megtanulni. Az irodalom a belső terek tágítására van, nem a kihasználatlan terek megtöltésére. Nem tanulni kell egy könyvből, csak szélesíteni a látóterünket. Dosztojevszkij elgondolkodtat, kalapáccsal veri szét az elménkben állított tartóoszlopokat, aztán vállal, erőből nyomul neki a falaknak, hogy kitolja azokat.

Most, hogy a végére értem, még mindig nem tudom, hogy pontosan mi is lett ez az írás. Merengés, talán. Néhány gondolat, amit ez a mű előhívott belőlem. Lehetett volna jobb is, persze. Lehetne még írni, persze. A nagy inkvizítort meg sem említettem! Úgyis mindenki azzal jön, persze, hogy az az egyik legjobb rész. Iván és az ördög. A sztarec bölcsességei. Dimitrij züllött éjszakájának gyönyörű leírása. Hosszan lehetne még sorolni. De legyen elég annyi, hogy ez egy olyan könyv, amit el kell olvasni. Nem azért, mert kötelező olvasmány, mint az Egri csillagok. Hanem azért, mert ez az olvasmány valóban mond valamit rólunk, emberekről, és így vagy úgy, de hatással lesz ránk. A Karamazov testvérek az a kötelező olvasmány, amit nem tennék kötelezővé – de felhúzott szemöldökkel, enyhén tikkelve néznék arra, aki nem olvasta.

Helikon Kiadó, 2021, 1000 oldal