Súgópéldány

Az elmúlt években rengeteget tapasztaltam, és megismerhettem különböző látásmódokat, ezek mentén pedig kialakult bennem az a konkrét irány, amit képviselni szeretnék. Egyrészt több mint húsz éve tanítok, látom a tanítványaim eredményeit, és hogy milyen széles az a skála, amin belül sikerült elhelyezkedniük a szakmában. Ehhez hozzájönnek azok a megaprodukciók – például a Puskás, a musical a Kőszívű – a Baradlay-legenda, vagy Az Ég tartja a Földet –, amelyekben más színházakban játszó kollégákkal is dolgozom. Emellett rövid ideig az Operett Színház Musical tagozatának művészeti vezetője voltam, amelyre Kiss-B. Atilla kért fel. Ez idő alatt fogalmazódott meg bennem igazán, hogy másképp gondolkodom a színházról, mint ő, és ezt most szeretném is megmutatni.

Egy olyan színházi rendszerben szocializálódtam, amelyben az volt az általános, hogy szinte minden nap színpadon állok, volt olyan hónapom, amikor több, mint 30 előadást játszottam. A jelenlegi rendszerben ez a szám a kevés előadásnak és a hármas szereposztásnak köszönhetően jelentősen lecsökkent. Erre jött még rá a pandémiás időszak – amiről egyébként úgy gondolom, hogy bravúrosabban nem lehetett volna megoldani, mint ahogyan Atilla csinálta –, valamint a pandémia után egy általános, nem csupán a színházi világot érintő félelem az emberek részéről, a zárt térben zajló, nagy létszámú rendezvényektől.

Hármas, bizonyos esetekben négyes szereposztással mennek most az előadások, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy hosszabb próbaidőszak után az adott színész csak néhány alkalommal áll színpadra a szerepében. Ez mentálisan sem egészséges, mert mindenki az alatt a három-négy alkalom alatt igyekszik kiélni a közlési vágyát, nincs biztonságérzete, és végül elbizonytalanodik saját magában is. Márpedig a színész halála, amikor látja az alagút végét.

A mostani vezetés törekszik arra, hogy mindenkinek lehetőséget adjon, ami önmagában jó elgondolás, de a csökkenő előadásszámok mellett nem biztos, hogy eredményes. Én idejekorán felismertem, hogy mást szeretnék. Ekkor kezdtem el az országban mindenfelé dolgozni hozzám hasonló gondolkodású színházi szakemberekkel. Gondolok itt akár Cseke Péterre, Várkonyi Mátyásra, Kocsák Tiborra, vagy a fiatal generáció tagjaira, például Kovács Adriánra, Szente Vajkra, Mester Dávidra, Szemenyei Jánosra. Utóbbiak egy olyan tettre kész generációt képviselnek, akiket csak úgy hívok: az ébren álmodók.

Engem még Szinetár Miklós vett fel az Operettszínházba, őt követte egy évig Makláry László, majd jött Halasi Imre, Kerényi Miklós Gábor, Lőrinczy György, és a jelenlegi főigazgató, Kiss-B. Atilla. Nem tudjuk, és nem is szabad elfelejteni az ő tradícióvá vált, már-már történelemmé forrott érdemeiket. Ugyanakkor nem egy régi érát akarok visszahozni, követni vagy bebetonozni, hanem az elmúlt évtizedek tapasztalatait beépítve, tehetséges, hozzáértő emberekkel szeretném működtetni az intézményt. Ezért kértem fel például Aczél Andrást ügyvezető igazgatónak, aki egy hihetetlenül nagy tudású szakember. Mellé főrendezőként társulna Somogyi Szilárd, illetve művészeti vezetőként Várkonyi Mátyás. Tehát olyanokkal dolgoznék együtt, akiket az elért eredményeik, a gondolkodásmódjuk és a színházban eltöltött éveik határoznak meg a szakmán belül. Ezért számítok a számomra a Színház történelmével egybeforrt Makláry László vagy akár Silló István, Kesselyák Gergely, Balassa Krisztián, Oberfrank Péter, Mihalics János munkásságára. Emellett nem hiszek abban a fajta színházcsinálásban, amibe a dolgozók lelkileg és testileg is belerokkannak, mert annak nincs értelme.

Fontos, hogy ne legyenek identitás- és fogalmi zavarok, tiszták és egyértelműek legyenek a szerepkörök. Tehát a táncoskomikus ne görcsöljön azon, hogy a következő estén bonvivánt kell játszania, vagy ne álljon egymás mellett három, gyökeresen eltérő személyiségű ember ugyanabban a szerepben.

Az angolszász típusú színházcsinálásban hiszek, illetve abban a tradícióban, ami Magyarországon is elterjedt: a nézők színészeket kötnek egy-egy előadáshoz, vagy szerephez. Elég, ha csak a Vámpírok báljára, a Jekyll és Hyde-ra, vagy az Elisabeth-re gondolunk, mindegyikhez kapcsolódik egy név vagy arc. Azt gondolom, hogy újra el kell érni az évadonkénti minimum hat új előadás bemutatását – ebbe beletartozik a kísérleti előadásoktól kezdve sok minden –, valamint törekedni kell egy bevételekre építő, piaci alapon fenntartható színház működtetésére. Utóbbi azért nagyon fontos, mert ettől lesz egy intézmény sikerorientált. Fontosak az együttműködések is, akár külföldi, akár hazai intézményekkel. Ugyan konkrétumokról egyelőre még nem beszélhetek, de több játszóhely is jelezte, hogy nyitott lenne egy-egy produkció befogadására, és sikeres pályázat esetén ez a mi részünkről is a célok között szerepel. Emellett kiemelten lényegesnek tartom, hogy az Operettszínházban bemutatott darabokat – játszóhelytől függetlenül – azzal a gondolattal kell színpadra állítani, hogy megnézzük, mit üzen nekünk ma, mit szeretnénk vele közölni, és kivel tesszük azt. A repertoártervezetet úgy állítottuk össze, hogy kiaknázzuk a társulatban rejlő lehetőségeket.

Egyik oldalról nagyon erősen szeretnénk kapcsolódni a Broadway-előadásokhoz, az Addams Familytől a Titanicig. Utóbbit pár éve már láthatta a magyar közönség Somogyi Szilárd rendezésében, de azóta az eredeti darab jelentős változásokon esett át, akár a szerkezetét, akár a hangszerelését nézzük. De nagy vágyunk Várkonyi Mátyással az Oroszlánkirály magyarországi bemutatója is. Külön kiemelném a gyermek- és ifjúsági darabokat, illetve szeretnénk pótolni azt a hiányt is, ami például az Abigél vagy az Isten pénze eltűnése után maradt. Izgalmas vállalásnak gondolom Az ifjú Frankensteint, amit a Raktárszínházba tervezünk, de nagyon számítanánk Székely Krisztára is rendezőként a Kisasszonyok musical kapcsán. Valamint megfogalmazódott egy fiataloknak szóló könnyedebb operett létrehozása is, akár beavatószínházi jelleggel.

Operettek tekintetében szeretnénk olyan műveket színpadra állítani, melyeket az elmúlt években ritkán, vagy egyáltalán nem láthatott a közönség, ilyen például Lehár Ferenc utolsó operettje, a Giuditta, vagy Kálmán Imre Josephine császárnéja. Szeretnénk visszahozatni Szentpétervárról a Bajadér díszletét is, ha elmúlik a „Vihar”, annak az újbóli színpadra vitele is a terveink között van.

Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy van egy csodálatos balett- és énekkarunk. 2011-ben rendeztem egy nagyszabású gálát, amelyben a Musical Együttesünk tagjai léptek fel, nagy sikerrel. Amit a Tíz éve ragyogunkkal elkezdtem, szeretném folytatni, a repertoárba építve, akár havi rendszerességgel. Mindezt kiterjesztve a Balettkar, az Énekkar, és a Zenekarra is. A szabad napokon pedig a színház arculatához kapcsolható vendégművészek, zenekarok, táncegyüttesek produkciói lennének láthatóak. Szívesen látnánk például a Budapest Klezmer Bandet.

Természetesen. Az, hogy az elmúlt években sok helyen dolgoztam, érdekes tapasztalattal szolgált abból a szempontból is, hogy láttam a tanítványaimat különböző színpadokon játszani, miközben az Operettszínházban nem, vagy alig jutnak lehetőséghez. Ez luxus – igenis, legyünk büszkék rá, hogy ők nálunk váltak színésszé, mert tehetségesek. Hogy csak egy nevet említsek, Wéber Tamást például nagyon nagy reménységnek tartom. Megvan benne az az érzékenység és színpad iránti tisztelet, alázat, ami elengedhetetlen ehhez a szakmához. A Pesti Broadway Stúdió működik, és nem lenne szabad hagyni, hogy szétszóródjanak a diákok. Ezzel párhuzamosan visszaállítanám az Operett Akadémiát is.

Az előadásokon túl kulcsfontosságúnak tartom a közvetlen találkozásokat. A Broadway Fesztivál, valamint a jelenlegi vezetés által szervezett Operett Forgatag óriási siker, nem mellesleg kitűnő alkalom arra, hogy a közönség személyesen találkozhasson azokkal, akiket nap mint nap a színpadon lát. Ezt a hagyományt mindenképpen folytatni kell. Nem véletlen, hogy a kulisszajárások és a szervezett közönségtalálkozók, dedikálások is ilyen népszerűek. Ugyanakkor fontos az is, hogy ne essünk túlzásba, és a színház varázsa, az áhítatosság a mindennapokban megmaradjon.