Súgópéldány

Lóth Balázs rendezése kétségkívül grandiózus mű, a rendező, valamint a közel 1400 közreműködő és stábtag által létrehozott alkotás pedig arra törekszik, hogy méltó emléket állítson az 1848-as események főszereplőinek és névtelen hőseinek. A feladat nem kicsi, ugyanis kevés olyan magyar történelmi nap él ilyen elevenen a kollektív emlékezetben, mint ez. Ráadásul némileg torzított a kép, ugyanis az idő megtette a hatását: mára egy-egy pillanatot idealizáltunk, sőt az újra és újra eljátszott jelenetek folyamatosan alakítanak azon, amit a márciusi ifjakról gondolunk.

Az alkotóknak tehát első körben azt kellett eldönteniük, hogy a történelmi hitelességet feláldozzák-e a művészet oltárán, vagy megmutatják, hogy a valóság is éppen olyan izgalmas, mint az évenkénti megemlékezések feldolgozásai. Szente Vajk, Rákay Philip és Kis-Szabó Márk, a forgatókönyv írói (Szente és Rákay producerként is jegyzi a filmet), az előbbit választották, és valószínűleg nem véletlenül – a múzeum lépcsőjén elszavalt Nemzeti dal (ami a történészek szerint valójában nem is hangzott el ott, vagy legalábbis nem úgy) minden bizonnyal hiányzó pillanatként élne bennünk a moziteremből kifelé jövet. Figyeltek viszont arra, hogy például a Pilvax a korabeli képet tükrözze. Visszaköszön tehát Gracza György híres illusztrációja a biliárdasztallal, sőt talán még az asztalok elrendezése is fedi a valóságot.

A Most vagy soha! a valaha volt legnagyobb költségvetésű magyar film, 6,1 milliárd forintból készült, ez pedig lehetővé tette a minden eddiginél magasabb színvonalú kivitelezést. Az alkotás egyik legnagyobb erénye is ebben rejlik: a fényképezés és színezés (operatőr: Dobos Tamás) magas minőségű munka, a szögek és a fények különleges hangulatot adnak a jeleneteknek. Az utómunkák során szépen játszottak a sárgás-barnás, valamint a szürke és sötét tónusú színekkel, a fontosabb pozitív pillanatok pedig vakítóan nagy világosságot kaptak. Ezekre Lóth rendezőként rá is erősít, például hiába tudjuk, hogy a Múzeumkertnél szakadt az eső, amikor összegyűlt a tömeg, a Most vagy soha! ezzel az esős a képpel csak a Városháza-jelenetnél él, délutánra a film szerint a felhőkön már átragyog a nap.

És bár Gulya Róbert zenéje illeszkedik a koncepcióhoz, mégis úgy tűnik, hogy gyengíti az alkotást. Nincsenek csendek, csak andalító, néhol begyorsuló, majd lassuló melódiák, amik közül néhány egy-egy pillanatban ismerősen is cseng. Az ember tehát egy idő után azon kapja magát, hogy elveszti a történet fonalát, és azon kezd gondolkodni, hogy hol hallotta már ezeket a dallamokat. Mint ahogyan a Táncsics Mihály börtöne felé vonuló éneklő tömeg nézése közben is egyre-másra beugrik A nyomorultak egyik legmegindítóbb jelenete.

A forgatókönyvírók láthatóan törekedtek arra, hogy Petőfi alakját magasan a többiek fölé emeljék, és lényegében az összes szereplő csak finoman asszisztál mellé. Berettyán Nándor személyét az első pillanattól könnyű elfogadni, már ránézésre is hozza azt az alakot és habitust, ami gyerekkorunk óta a képek és a történelemkönyvek okán a képzeletünkben él. Berettyán Petőfije zökkenőmentesen válik az események központi figurájává attól a pillanattól kezdve, hogy az előző éjszaka papírra vetett Nemzeti dalt a kávéházban összegyűlt vendégek előtt elszavalja. A színész szépen oldja meg azokat az átmeneteket is, amikor – ugyan csak néhány pillanatra – forradalmi hősből a kedveséért aggódó férjjé válik.

A Szendrey Júliát alakító Mosolygó Sárában méltó partnerre lel, bár néhány akciófilmbe illő jeleneten kívül, amikor a nő közbelépésén múlik a költő élete, nem igazán derül ki a kedves szerepe az események alakulásában. Értjük, hogy a személyén keresztül Petőfi befolyásolható, mégsem érezzük, hogy a forradalomban való részvételének lenne tétje. A korábban említett színekkel való játék viszont az ő alakján érhető tetten leginkább. Királykék ruhája anélkül emeli őt ki a tömegből, hogy arra bármilyen egyéb színészi gesztussal rá kellene játszania.

Színészi játék tekintetében Horváth Lajos Ottó viszi a hátán a filmet. Az általa megformált Farkasch a pesti alvilágból „kitörve”, császári titkosrendőrként igyekszik túlélni, és megállítani a mozgolódásokat. Akciói azonban minduntalan kudarcra vannak ítélve, így végül szükségszerűen elbukik. Sok, de rövidebb megmozdulásai vannak, ezért a figura komoly feladat elé állítja Horváthot. Ténylegesen csupán néhány pillanat áll rendelkezésére, hogy megmutassa a hatalom erejét, a kiszolgáltatottság drámáját, valamint, hogy a félelem milyen folyamatokat indít be egy emberben, és milyen tettekre sarkallja. Ennek ellenére mégis talán Farkasch válik a leginkább árnyaltabb alakká, így a végjátékban, amikor nincs már számára visszaút, szinte sajnálni kezdi őt a néző.

Érdekes módon, bár pozitív kicsengése van a filmnek, mégsem érezzük a katarzist. A levegőben marad a bizonytalan jövő gondolata, a forradalomért hozott áldozatoknak nem érzékeljük a súlyát, és nem tudunk azonosulni azzal a mámorral sem, amit a szereplők átélnek. Kívül rekedünk a történeten. A Most vagy soha! megmarad egy hiánypótló filmnek, amelynek nagy erőssége, hogy maradéktalanul betölti a funkcióját: igényesen beszél a történelmünk egyik hőséről, és a művészet eszközeivel méltó módon eleveníti fel a ’48-as forradalom főbb eseményeit.