Súgópéldány

Igazán meleg napra ébredtünk, ezért a kolléganőmmel frissítőkkel felszerelkezve érkeztünk a Cinemaqua bejáratához. A rövid kitérő sokkal izgalmasabb lett volna, ha a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján is vetített Semmelweis egyes díszletelemei helyet kapnak a közel 40 hektárnyi területen, de így is volt látnivaló bőven: Napszállta, Robin Hood, A terror, Jamestown, és megannyi más magyar és nemzetközi produkció eredeti díszletét állították ki. És a parknak még színházi vonatkozása is van: A Játékkészítő elemeit itt láthatják az érdeklődők.

Igazi időutazásban volt részünk, akárcsak a mexikói származású Alejandro Durán rendezése, az Amadeus kapcsán, melyet a Csíkszeredai Csíki Játékszín társulata hozott el Kisvárdára. Az előadás alapkoncepciója szerint Antonio Salieri, a középszerűség tökéletes példája három évtized távlatából visszaemlékszik Mozarttal való kapcsolatára, és eltökélt szándéka, hogy amint számbavette gaztetteit, egy borotvapengével véget vessen életének.

Ez tehát a kiindulópont: egy, még életében a feledés útjára lépő, közepes tehetségű udvari zeneszerző utolsó órájában is nyomot akar hagyni. Az idő kereke pedig kuszán előre-hátra forog, mint az idős, kerekesszékes férfi körül a hatalmas díszletelemek, majd a történelem idővonalának egy pontján megáll. Éppen akkor, amikor mindenki egy csodagyerekről, Wolfgang Amadeus Mozartról beszél.

Kozma Attila Salieriként bravúrosan viszi a hátán az előadást. Komoly feladat hárul rá, hiszen sok esetben rajta áll a jelenetek ritmusa, az események érthetővé tételének felelőssége, emellett pedig még a hatalmas szövegmennyiséggel is meg kell birkóznia. A címmel ellentétben valójában ő a darab főhőse, Mozart csupán egy időről időre útját keresztező mellékszereplő. Nagy Gellért Amadeusában a Miloš Forman-film bohókásan őrült zsenije köszön vissza, ám a színpadon ez nem úgy hat, mint a vásznon. Már-már azt hihetnénk, hogy a figura értelmileg sérült, és Nagy színészi eszköztára is kimerül furcsa testtartásában, bárgyú nevetésében, valamint – és ez viszont pozitív irányba mozdítja a mérleget – jellegzetes állásában.

Az előadás legnagyobb hiányossága azonban az, hogy érződik: a rendező nem kötődik sem a darab hőseihez, sem az európai kultúrához, ennélfogva az értelmezési lehetőségek beszűkülnek. És bár éppen ez adhatna egészen egyedi színt a történetnek – ezt megjelenni látjuk valamelyest a színpadképben (díszlet- és jelmeztervező: Romulus Boicu) –, mégis inkább hiányt kelt. Mindemellett kapunk egy olyan Amadeus-feldolgozást, amely Mozart zenéje nélkül beszél korának egyik legnagyobb zeneszerzőjéről, és amikor mégis remény csillan, hogy kapunk valamit belőle, Durán olyan feladattal bízza meg a színészeket, amely még egy magasan képzett, hivatásos operaénekesnek is komoly kihívás lenne – részleteket kell énekelniük a művekből. A művészek mindent megtesznek, hogy megfeleljenek az elvárásoknak, elszántságuk dicséretes is, ám talán ők is érzik, hogy ez a néhány betét megássa az előadás sírját.

Kilépve a nézőtérről nagyon bizakodva fordultam az utána következő Handabasa, avagy a fátyol lehull előadásához. Vörösmarty Mihály vígjátékából Görgey Gábor készített új átiratot, a Zentai Magyar Kamaraszínház produkcióját László Sándor rendezte. Az idilli zöld tér, amely a kezdőképben elénk tárult, izgalmas folytatást ígért.

Az alaphelyzet akár egy klasszikus népszínmű története is lehetne: adott három fiatal férfi, akik unalomból fogadást kötnek, hogy elcsábítanak, majd feleségül vesznek egy-egy fiatal lányt. Az arra járó Vilma kisasszony (Verebes Judit), meghallva a fogadás tárgyát, és kihasználva, hogy mindhárom suhancnak tetszik, elhatározza, hogy megleckézteti őket. Szövetkezve Lidivel (László Judit), a szobalányával gonosz tervet eszelnek ki, tudtán kívül bevonva a közelben lakó vénlányt és veterán nyelvújítót, Katicát (Mezei Kinga). Fátyolban törnek borsot az ifjú urak orra alá, azonban Vilma találkozik Hangai Sándorral (László Roland), akibe szerelmes lesz. A hirtelen jött románc pedig még jobban megkeveri az állóvizet.

A Handabasa egy rendkívül pörgős, humorban gazdag előadás lett, ahol a jelzésszerű díszletelemek – amelyek a különböző helyszínváltozásokat is hivatottak mutatni – a játék részévé válnak. Nincs, és a darab nem is kívánja a monumentális látványvilágot, a 19. század, a nyelvújítás kora leginkább a jelmezeken és néhány félmondaton érhető tetten.

Görgey nem csupán a dramaturgiailag gyengébbnek ítélt részeket dolgozta át, a jelenetek közti áthidalóként dalokat emelt be drámába. Nem klasszikus, nagyívű musicalslágerek születtek, még csak nem is egy konkrét stílust követő betétek: Szerda Árpád zeneszerző a lehető legszélesebb skálán mozgott, amikor a különböző stílusmotívumokat összeillesztette. Ez azonban nem a kívánt hatást érte el, ugyanis minden nóta elidegenítésnek érződik, mintha a történettől leválasztva, külön produkcióként kellene értelmeznünk őket. A népzenei vonalat sem nélkülöző melódiákkal maguk a játszók is küzdenek, és ugyan stílusparódiaként értelmezve a (félig) hamisan elénekelt sorok még akár egy tudatos rendezői koncepció részei is lehetnének, László Judit azonban – aki hangilag kiemelkedik a többi művész közül – időről időre megmutatja, hogy hogyan kellene megszólalniuk a daloknak.

Az előadás minden hibája ellenére hatott. Megnevettetett, szórakoztatott, sőt még a kezdőjelenet nézőkhöz kiszóló interakciója sem tűnt idegennek. A Handabasa valószínűleg nem is akar több lenni, mint egy kellemes, szórakoztató esti színházi élmény, egy kis zenével, nosztalgikus századfordulóval, és néhány Vörösmarty-verssel.

Ezzel az élménnyel és sok szép kedves emlékkel búcsúztam el Kisvárdától, ahová mindig jó visszatérni, különleges előadásokat nézni, valamint találkozni olyan alkotókkal, akikkel a mindennapokban talán soha nem sodorna össze az élet.