Súgópéldány

A Három és fél nővér meglepően korai időpontra, fél ötre volt meghirdetve, és mivel az előző napi beszámoló írásán túl nem terveztem más programot, még örültem is neki, hogy beindul a nap. A Zsinagóga hamar megtelt, leginkább középkorú és idősebb színházkedvelőkkel. Nem csoda, ők még talán személyesen is jelen voltak a mára legendássá vált Három nővér-rendezések megszületésénél, és az, hogy valaki tovább írja a történetet, meglepően hangzik.

Selmeczi Bea hatalmas feladatot vállalt magára: megtartva a Csehov által felrajzolt karaktereket kellett egy egészen új művet alkotnia, miközben a történet szerint a szereplők maguk is öregszenek, a környezetük pedig folyamatosan változik.

A budapesti Pinceszínházból a kisvárdai Zsinagógába emelt, perzsa szőnyegekkel borított – kiperzsázott – tér egyértelműen egészen máshogy működik a két helyszínen, és ez áthidalhatatlan akadálynak bizonyult. Nemcsak azért, mert félig még besütött a nap, tehát a változások és bizonyos félhomályra tervezett jelenetek nem sötétben zajlottak, hanem azért is, mert bizonyos pontokon a rendezés komolyan épített a háttérben futó vetítés hatására. Márpedig ebben a félfényben a vetítés homályos, ennél fogva igen zavaró, és hatással van a színészi játékra is.

A darab valahol ott kezdődik, ahol Csehov műve véget ért. Egy-két jelenet erejéig felismerni véljük a klasszikus mondatokat, de a játékon már a kezdetekkor érezni, hogy ez más, mint a megszokott Három nővér. Csak a statikusság marad, az viszont végig, és ez az egyhelyben állás sajnos ki kell mondani: egy idő után unalmas.

Bár már az kezdőképnél be tudott szippantani a darab, az első felvonás közepén engem is elvesztettek a játszók, azon kaptam magam, hogy ásítozom, mi több, bóbiskolok néha. Pedig az alapkoncepció igen izgalmas: három idősíkba helyezi a nővéreket, akik először a ’10-es, a ’60-as, majd a 2000-es években keresik helyüket a világban. Az időváltozás hol egy-egy díszletelemmel, kellékekkel, vagy a jelmez szintjén is megjelent, mégsem hivalkodóan, a néző szájába rágva az ugrásokat.

Az adott korra jellemző motívumok szövegszinten is megmutatkoztak, legyen szó akár egy párttagságról, vagy a mindennapokba beszűrődő digitális világról. A nővéreket játszó színészek – Járó Zsuzsa, Herczeg Adrienn és Varga Lili – mind-mind megkapták a maguk életútját és sorstragédiáját, a leghálásabb feladat mégis a velük szimbiózisban élő Natasának (Tarr Judit) jutott, aki a történet folyamán folyamatosan tükröt tart a szereplőknek, a kornak, amiben élnek, miközben természetesen maga is próbál érvényesülni a világban – talán négyük közül a legjobban.

A második felvonást aztán már sokkal dinamikusabbra rendezte Telihay Péter, a néző is érzi, hogy a jelenetekhez a színészek is tudnak viszonyulni, a végéhez személyes tapasztalatok mentén is. Így aztán kevésbé távozunk rossz szájízzel. Én is talán csak amiatt húzom a számat, hogy az esti előadásig rengeteg idő van még. Utólag már látom, hogy szükség volt rá, hogy áthangoljam magam, mert a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház „vérzékeny és naiv krónikája”, az Árpád-ház egész embert kíván.

A viszonylag egyszerű díszlet szinte elveszik a Művelődési Központ óriási színpadán, azonban ahogy a narrátorok (pontosabban szakértők) – akik egyben az udvari nemesség megtestesítői is – megjelennek színen, a fókusz is színpad közepére helyeződik.

Mészáros Gábor felbbukkanása Könyves Kálmánként aztán egészen más kontextusba helyezi a darabot, Keszég László rendező szatirikus ábrázolásmódja a durvább, erőszakosabb jeleneteket is befogadhatóvá teszi. Emellett úgy emeli ki Mészárost, valamint az Álmost, Vak Bélát és II. Lászlót játsszó Kucsov Boriszt a többiek közül, hogy mégsem érezzük kisebb jelentőségűnek a karakterszereplőket.

Az előadás női is kemény amazonok, akik sziklaszilárdan igyekeznek érvényesülni a férfiak uralta középkori társadalomban. Hol törékeny, kémnek gondolt hölgyek, hol szerelmes asszonyok, hol kemény, mindent kézben tartó vezetők. Nagyon összetett személyiségek – akárcsak a férfiak –, így az ő szájukból sem kellemetlen a trágár beszéd, amelyből ebben az előadásban akad bőven.

A darab – bár a cím ezt sejtetné – nem egy nagyléptékű összefoglalót ad az árpád-háziakról, hanem kiragad egy keveset tárgyalt időszakot, a Könyves Kálmán trónra kerülésétől számított 50 évet, II. Géza megkoronázásáig. Nincsenek nagy gesztusok, évszázadok múltán is sokat emlegetett törvények, évtizedekig tartó, a történelemre kiható csaták, mégis érdekesnek látjuk ezeket az éveket. Pont azért, mert az embert helyezi a középpontba, akinek az alaptermészete mit sem változott az évszázadok alatt. Pont ilyen előadásokra van szükség manapság.