Súgópéldány

A film és a való élet kapcsolata rendkívül elgondolkoztató. Mennyire ragadható meg a valóság akkor, ha az alkotó ugyan ötven-hatvan ember ténylegesen átélt élményeit szőtte bele a cselekménybe, de az egész mégiscsak egy művészi konstrukció? Hajdu Szabolcs megpróbálta a lehető legközvetlenebbül beemelni nézőjét a valóságba. De nem csak azzal, hogy aktuális témával dolgozik, vagy a dialógusaiba sokszor felszínes, hétköznapi mondatokat épít. A vetítés után többek között erről is beszélgettem a rendezővel.

A kézikamera használatára az egész film támaszkodik, ami nagyban segít átélni a történet sodrását. Természetes ritmusban, életszerűen gördülünk át egyik szituációból a másikba. Az alaphelyzet három pár estéje egy közös barátjuk temetése után. Bár végig egy fővárosi lakás falai között maradunk, a karakterek távolabb vannak egymástól, mint Budapest Mexikótól. Ez utóbbit azért említem, mert Andris (Hajdú Szabolcs) és Zsuzsa (Pető Kata) éppen oda készül költözni, a nő azonban az indulás előtti utolsó este bejelenti, hogy nem szeretne a férjével tartani.

A film egyik legerősebb drámai jelenetében Zsuzsa szembesíti párját az igazsággal, hogy ha elmennek, az nem változtat meg semmit, mert ők maguk nem tudnak megváltozni. Andris hisz abban, hogy minden újra ideális lehet köztük, Zsuzsa azonban leszögezi: „Nem az ismeretlentől félek, hanem attól, amit ismerek”. Ezután kiderül, hogy Andrist gyermekkorában bántalmazták, de próbálja lebontani magában a rossz beidegződéseket. Nem kis feladat azonban úgy jobb emberré válnia, hogy nincs előtte példa, amelybe kapaszkodhatna. 

„Ez a film nem csak a férfisovinizmusról, az erőszakról szól, vagy az erőszak megjelenéséről a hétköznapi kommunikációban. De mindez benne van anélkül, hogy mi ezt forszíroznánk. Csak azáltal, hogy körülnéztünk és összegyűjtöttük a témákat, ez jött ki.” – mondta a rendező.

A férfi-női szerepekörök kérdése is markánsan megjelenik a filmben. Mindenkinek más válasza van arra a kérdésre, hogy hol a helye a nőnek. Andris szerint Zsuzsa köteles vele menni Mexikóba, Rajmund (Gelányi Imre) szerint Csibinek (Tankó Erika) mindig a kedvét kellene keresnie, Árpi (Szabó Domokos) pedig inkább kerüli Nikit (Tóth Orsolya), hogy ne kellejen szembesülnie a konfliktusokkal. Rajmund képviseli a legerősebben a hímsoviniszta beállítottságot, majd ezen a ponton rátér a film a párkapcsolaton belüli agresszióra. Amikor a nők nem ülnek oda a férfiak asztalához, egyedül Csibit tudja egy időre Rajmund az ölébe húzni, és arra buzdítja Árpit, hogy használja ő is az erejét, hiszen „az erődet fogja tisztelni”. Zsuzsa képes kimondani, hogy idegen számára az Andris által is képviselt férfiorientált világ, és félrevonul a társaságból.

Hajdu Szabolcs szerint nincs rossz ember a filmben, mert egyikőjük sem rosszindulattal okoz károkat, hanem tehetetlenségből, dühből és félreértésből. A rendező megfigyelte, hogy mennyire gyakori itthon az egymással való szurkálódás, piszkálódás, irónia, amit például külföldön ritkábban tapasztalt. Ezt szerette volna felvinni a vászonra, ahonnan nézve ezek a hétköznapi szituációk sokkolóan hatnak.

A színészeknek nagy teret adott a jellemek megrajzolásában. Nem volt improvizáció, de rengeteget beszélgettek a történetben megjelenő helyzetekről és a karakterekről. „Egyfajta szociálpszichológiai kutatómunkát végzünk együtt. Gelányi Imre a hétköznapokban gyámként dolgozik Debrecenben. Jár vidékre a környező árva gyerekekhez. Pontosan ismeri ezeknek a karaktereknek a közegét, hátterét. Tehát nemcsak arról van szó, hogy a színészek eljátszanak egy karaktert, hanem tudják azt, hogy mit jelenítenek meg, mit fejeznek ki általuk.”

A trilógia egyes darabjai bár témájukban összekapcsolódnak, de eltérő filmes nyelvezettel mesélik el a történeteiket. „A Kálmán-napnál cinemascope kivágású, hosszú beállításos, általában totál képekre épülő, élesség-életlenséggel játszó nyelvet használtunk. Az Egy százalék indiánnál nagyon erősen belementünk a film meta részébe. Amit színházban nem tudunk megvalósítani: a néma közelik, a reakciók, a mozdulatok és érintések nagyon fontosak ebben a filmben.” 

A szereplők tárgyi környezetét sem a véletlen alakította. A legapróbb részletek is tudatosan meg vannak komponálva. Rajmund karakteréhez hozzátartozik egy letört-fülű jézusos bögre, ami már a színházi előadásokat is végigkísérte. „Gyakorlatilag ez a bögre az igazság pohara. Bármit töltesz bele, az az igazság. Rajmundhoz kapcsolódik ez a tárgy, aki bőrkabátban ül, és képvisel egy a ’70-es, ’80-as években még az egész társadalomban jelenlévő férfitípust, az apáink generációját. De máig vannak ilyen férfiak. Rajmund típusához nagyon erősen hozzákapcsolódik a keresztény macsóizmus, ezért passzol hozzá a jézusos bögre.”

Jelentős pillanat még a filmben, amikor Zsuzsa visszaemlékezik a régi szerelmére, aki iránt ismét érzelmei támadtak. Két fotóról beszél, amely őket ábrázolta és amelyek közül az egyik még ragyogott, de a másik teljesen kifakult. A fekete-fehér filmben nem véletlenül tűntek el a színek, hanem azért, mert minden a gyászról szól: a felszínen az eltávozott barát halála, a mélyben azonban a kiüresedett párkapcsolatok és a szerelemtől elidegenedett szívek okozzák a problémát. „A fekete-fehér a történetben jelenlévő dinamikát erősíti: egyik oldalon a feketébe öltözött férfiak macsósága, a másik oldalon a női arcok, akiknek nagyon erős líraiságot ad, letisztítja a vonásokat, jobban hozzáférhetünk a szereplők lelkéhez.” – mondja Hajdu Szabolcs.

Majd arról is beszélgettünk, hogy milyen szorosan összekapcsolódott manapság a kultúra és a fogyasztás fogalma. Ő azonban nem tud ezzel azonosulni. „Én nem tudok úgy gondolni a kultúrára, mint fogyasztásra. A kultúrára élő organizmusként tekintek, amivel vagy szinkronba kerülök, inspirál vagy nem. Olyan, mint egy élőlény, ami sok emberből következik. Rengeteg időt töltök el azzal, hogy új zenéket próbálok fölfedezni, a kortárs képzőművészetet is figyelem. Kevésbé a filmeket, mert a filmeknél nekem mindig nagy csalódás, hogy előjön a fogyasztásra szánt termék, íz. De az art filmeknél is ezt érzem, hogy koncepciózusan, beszűkítetten, deklaráltan jelennek meg. Az én filmemet is vannak olyanok, akik úgy nézik, hogy mit kell most ebben látni a koncepciót vagy trendeket tekintve. Ez pedig leszűkül arra, hogy férfisovinizmus, nők bántalmazása. De hát ez ennél tágabb, engem a szabadság érdekel.”

Ha ezzel a szabad szemmel tekintünk az Egy százalék indiánra, akkor valóságos emberi érzéseket, gondolatokat és megnyilvánulásokat látunk, amelyekkel gyakran fájdalmat okozunk egymásnak, és eltaszítjuk magunktól azt, akit valaha mindennél jobban szerettünk. De mégis ezek a valósághű pillanatok kellenek a teljes értékű élethez, amelyben elsőként önmagunkhoz kell hűnek lennünk: ahogy ezt végül a film is igazolja.