Súgópéldány

Veres Attila novellája megérdemelten került be A sötétség szavai című nemzetközi antológiába. A Méltósággal viselt már a címében a lassú haldoklás képét hordozza, ez pedig rémisztőbb lehet bármelyik kitalált szörnyetegnél. Veres írása ugyanazokból a félelmekből táplálkozik, amelyből az Állattemető borzalmai. Utóbbi egy-egy motívumát fel is fedezhetjük a történetben, különösen akkor, amikor a halál tabuként kezelése, a mindent felemésztő, nyomasztó gyász és az elhibázott szülői döntések kerülnek terítékre.

Az egyes szám első személyű elbeszélő egy bizarr gyerekkori élményét tárja elénk, amelyen bár elmondása szerint sokat dolgozik a terapeutájával, mégis úgy érezzük, továbbra is nyugtalanítóan rátelepszik az életére. A terapeuta mondatai szellemes, egyben kissé vészjósló módon térnek újra és újra vissza, mindig egy újabb különös mozzanatra vonatkoztatva a megállapítást: ez normális. Eközben semmi nem normális, hiszen a főszereplő visszaemlékezésében egy kisfiú teljes mentális összeomlását követhetjük végig, háttérben a nagymama eltitkolt halálával, előtérben az érzelmileg elérhetetlen, alkoholizmusba süllyedő, anya hazugságaival.

Ahogyan a Jóbarátok Phoebe-je is rámutatott egyik dalában, a szülők olykor úgy szeretnék megóvni gyereküket egy kedves háziállat vagy családtag elvesztésének traumájától, hogy valamilyen mesét fabrikálnak köré. A cica elszökött, a kutyus egy szép farmra, a nagyi meg külföldre költözött.

A nagymama hazugsággal elfedett betegsége, halála és az ebből fakadó elfojtott gyász Veres szövegében egy haldokló plüssfigurában ölt testet. Viliről azt sem tudjuk, milyen állat, de ez nem is lényeges: mindannyian rávetíthetjük egykori kedvenc játékunkat, ami segít átérezni a főhős fájdalmát. Mert Vili bizony súlyos beteg lesz, az író pedig olyan húsbavágóan tálalja a szenvedéseit és a megmentésére tett kétségbeesett kísérleteket, hogy néha el is felejtjük: nem emberről van szó.

Vagyis dehogynem. Végig rólunk van szó, a legrosszabb félelmeinkről, legfájóbb veszteségeinkről, amelyekkel muszáj szembenéznünk, ha nem szeretnénk, hogy zombivá alakult plüssök vadásszanak ránk az éjszakában.

Megjelent A valóság helyreállítása és A sötétség szavai - Rémtörténetek a világ minden tájáról (szerk.: James D. Jenkins–Ryan Cagle) című kötetekben, az Agave Könyvek gondozásában.

E sajátos Hófehérke-parafrázisban az eredeti mese minden fontos eleme felbukkan, ezek azonban úgy ki vannak facsarva, hogy alig ismerünk rájuk. A főszereplő ezúttal egy fiatal boszorkány, akinek egy megszegett sötét alku eredményeképpen nincsen saját lelke, ezért évente egyszer el kell vennie valaki másét. Ennek érdekében vaddisznó képében gyilkol várandós asszonyokat, hogy – magába olvasztva a méhükből kivágott magzatot – elvégezhesse a számára életmentő szertartást.

A lány már tizenhat éve éli ezt a – már önmagában is horrorba illő életet –, amikor szintén boszorkány édesanyját a helyiek agyonverik, mert nem tudta meggyógyítani a rokonukat. Ekkor tudja meg, miért kell rendszeresen ölnie a túlélésért, és hogy ennek csak akkor vethet véget, ha végez a hercegnővel is, akinek anyja mindezért felelős.

Szarvas Szilvia mind „Hófehérke”, mind az életére törő boszorkány karakterét megkettőzi: megjelenik előttünk a mindennapi megélhetésért küzdő, kunyhóban élő parasztlány, az apja molesztálásától szenvedő, hűvös hercegnő, a gyógyításra és pusztításra egyaránt képes vajákos asszony és annak boszorkányságot megöröklő, saját gyökereit kereső lánya. A négyből két alak ráadásul egy személybe sűrűsödik, hiszen a szegényebbik „Hófehérke” egyben az ifjabb boszorkány.

Ebben a történetben nincsen jóságos királyné és gonosz mostoha, csak anyák vannak, akiknek a lányuk az első. Jóindulatú király helyett perverz liliomtiprót kapunk, a kedves Hófehérkét pedig a pórnépet lenéző, ellenszenves tinire cserélték. Talán csak a vadász emlékeztet mesebeli önmagára, ő az, akinél a hangsúlyok a helyükön maradtak.

Az ötletes horrormese mélyén olyan nehéz témák bújnak meg, mint az abortusz, a kártékony családi titkok, az anyaság iránti vágy, a szexuális zaklatás, a bosszú vagy a származás és identitás keresése. A válaszok után kutató főhős görög tragédiába illő sorsát pedig keserű csattanó pecsételi meg.

Két magyar novella után Poe-műve talán kakukktojásnak hat, azonban ez csupán a látszat. A Metzengerstein című történet ugyanis hazánkban játszódik, szereplői pedig idegen hangzású nevük ellenére magyarok.

Metzengerstein Frederik és Berlifitzing Vilmos családjai régóta viszályban állnak, ráadásul birtokaik szomszédosak, így még el sem kerülhetik egymást. A gyűlölködésben különösen jeleskedik Frederik, akinek jelleméről elég annyi, hogy Poe egyszer Heródeshez, máskor Caligulához hasonlítja. De említhette volna Nerót is, hiszen az ifjú báró már a történet elején gyújtogatás gyanújába keveredik. Bár az elbeszélő nem árulja el, valóban ő okozta-e a tüzet Berlifitzing istállójában – ahol lovai mentése közben az idős Vilmos is odaveszett –, a későbbi események nem hagynak sok kétséget efelől.

Poe-nál ugyanis az ilyen tettek soha nem maradhatnak büntetés nélkül, amiben ezúttal – akárcsak A fekete macskában – ismét egy állat kap kulcsszerepet. A leégett istállóból előbukkan ugyanis egy ló, amellyel korábban senki sem találkozott, csupán Frederik fedez fel kísérteties hasonlóságot közte és a Metzengerstein-palota falikárpitján látható egyik rajz között.

A szerző a továbbiakban ránk bízza, hogy a durva fejleményekben egy bűntudatba beleőrült ember szellemi hanyatlását, vagy egy bosszúálló lélek munkálkodását látjuk, miközben jól ismert modorában vezet el a végkifejletig.

A kortárs alkotások után jóleshet egy olyan klasszikus, amely a maga egyszerűségében borzongat, és von le egyértelmű tanulságot a bűnös lélekről és az őt elemésztő sötétségéről.