Súgópéldány

Ha létezne vicc, amelyben A légy és Az elefántember bemegy a kocsmába Demi Moore-ral, csattanóként azzal a mondattal, hogy „de ki hányta le a francia szakácskönyvemet?”, az kiválóan összefoglalná A szer külsőségeit. Tény, hogy a csúcsra járatott testhorror jegyeit bár ajánlott, de nem könnyű róla lefejteni: a drámai torzulások sorát egy csúnyán megöregedett – a népszerű halloweeni süteményre kísértetiesen emlékeztető – ujj nyitja, majd egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy vendégek vagyunk A dolog és a Carrie groteszk nászán. Hogy mennyire nehéz nézni a felszínen zajló őrületet, nagyban függ az edzettségi szintünktől, és attól, hányat láttunk a nagy elődök közül, amelyeket A szer egyértelműen megidéz. Az érzékeny rendezés és Demi Moore alakítása azonban garantálja, hogy a gyomrunk mellett valami más is megmozduljon bennünk: az empátia.

Amikor először megpillantjuk a tévésztár Elisabeth Sparkle-t (Demi Moore), egy csinos, fitt, energikus középkorú nőt látunk, aki körül úgy tűnik, minden rendben van. Majd ez a nő néhány perc alatt omlik össze és alakul totális ronccsá, jóval azelőtt, hogy bármiféle gyanús anyagot vitt volna be a szervezetébe. Nem elég ugyanis, hogy éppen az ötvenedik születésnapján, ritka megalázó körülmények között veszíti el az állását, utána még autóbalesetet is szenved.

Az igazi fájdalom azonban akkor következik, amikor az extrém nehéz nap után (fizikailag) sértetlenül hazaér, hiszen ekkor válik világossá, hogy mennyire magányos. Tágas és rideg lakásában saját hatalmas portréjával él kettesben, egyetlen születésnapi programja pedig a bánatos iszogatás egy bárban. Most, hogy már a munkahelyéről sem kereshetik, elérkezett abba a fázisba, amelyben ha holtan esne össze, előbb ennék meg a macskái, minthogy bárkinek feltűnne a hiánya. Azzal ez eltéréssel, hogy neki még macskái sincsenek, az egyetlen, aki otthon vár rá, a leggyűlöltebb ellensége: önmaga. Ezzel az ellenséggel lesz kénytelen megküzdeni, miután elkezdi használni az illegális szert, amelyről egy ijesztően babaarcú orvos „ajánlásából” értesült.

A szer kifejlesztőiről és terjesztőiről semmilyen információt nem kapunk, a céljaikról viszont lehet némi sejtésünk. Kifejezetten gonosz és cinikus emberkísérletre enged következtetni, hogy a szigorúan egyszer használatos aktiváló folyadékból a szükségesnél jóval nagyobb adagot küldenek az alanyoknak. Így már az első pillanatban megjósolható, hogy a főszereplő másodszor is megpróbálkozik majd a cuccal, és akik ezt lehetővé teszik, talán éppen erre játszanak. Esélyes, hogy vizsgálódásuk tárgya az test helyett inkább a lélek, amelynek reakciói előbbinél is kiszámíthatatlanabbak. Különösen olyan elveszett embereknél, mint Elisabeth.

Coralie Fargeat mindent megtesz azért, hogy átérezzük a lecserélt sztár kétségbeesését. Megmutatja az elhagyatott, félelmetes, csótánylakta épületet, ahová ez a makkegészséges nő önszántából lép be átvenni az ismeretlen hatású folyadékot, amely majd „megváltoztatja az életét”. Láthatjuk, amint rövid gondolkodás után, minden mindegy alapon befecskendezi azt, majd miután nincs azonnali hatás, egy beletörődő sóhajjal nyugtázza: az utolsó reménye is elveszett. Megfogalmazódik bennünk a kérdés: hogyan juthatott idáig?

Könnyű volna az egészet rákenni a – szintén roppant szemléletesen ábrázolt – beteg és felszínes környezetre, a kegyetlen szórakoztatóiparra, ahol egy nő kifejezetten szerencsésnek számít, ha negyven helyett csupán ötvenéves korában lökik a padlóra, amelyet aztán fel is mosnak vele. Hosszú vitákat folytathatnánk a hamis szépségideálról, a társadalom irreális elvárásairól. Vagy éppen a mások sorsát érdemtelenül eldöntő, nagyhatalmú pszichopatákról, akiket a filmben Dennis Quaid elemi undort kiváltó figurája képvisel. (A teli szájjal, fröcsögve beszélő producer egy erőteljes jelenetben szimbolikusan mindannyiunkat levizel.) De miután ezt a réteget is lehámozzuk A szerről, eljutunk az önszeretet és a hozzá elengedhetetlen önismeret témájáig. Nem kell ugyanis Hollywoodban élni ahhoz, hogy valaki utálja magát, még ha úgy kétségkívül könnyebb is.

Ránk van bízva, hogy milyen embernek tartjuk Elisabethet, miféle szeretethiányos traumatikus gyerekkort képzelünk el neki. Amikor viszont a szer mégis működésbe lép, megszülve a „jobb verziót”, Sue-t (Margaret Qualley), egy fokkal közelebb jutunk a karakter megfejtéséhez. Sue nemcsak fiatalabb és szexisebb, mint Elisabeth, de látszólag jóval önzőbb is. Semmi más nem fontos számára, mint saját szépsége, népszerűsége, karrierje és jóléte. Sejthető, hogy egykor Elisabeth is ilyen lehetett, talán ezért nincs egy barátja sem, aki felköszöntse a születésnapján. Sőt, valahol még most is ilyen, hiszen ahogy a „betegtájékoztatóban” áll: ők ketten egyek. Ha nem cserélnek helyet hétnaponta, a szabályszegésnek – miként számos klasszikus mesében, vagy éppen a Szörnyecskékben – súlyos következményei lesznek.

Mi sem bizonyíthatná jobban, hogy Sue és Elisabeth valóban ugyanaz a személy, mint egymás iránti szenvedélyes gyűlöletük. Hiszen senkivel nem vagyunk olyan kegyetlenek, mint azzal az énünkkel, akivel soha nem akarunk találkozni. Sue szemében Elisabeth a fenyegető magány és kilátástalanság, Elisabethnek pedig Sue a tükör, amely megmutatja, hogy a szépsége és fiatalsága nélkül semmit nem ér. Minél jobban rajong a nép Sue-ért, Elisabeth annál biztosabb lehet benne, hogy őt soha nem szerették.

Érdekes párhuzamot fedezhetünk fel A szer és a (hazánkban szintén a miskolci CineFest-en debütált) norvég film, a Szerethető (országos bemutató: 2025. január 16.) között. Mindkét esetben egy krízishelyzetbe került nő kénytelen szembenézni az önutálat rémével, a megküzdési stratégiák azonban nem is lehetnének különbözőbbek. A Szerethető Mariájának (Helga Guren) házassága ugyanolyan hirtelen esik szét, mint Elisabeth tévés karrierje. Egyikük sem észleli az intő jeleket, de amikor megtörténik a baj, egészen másféle irányba indulnak el. Maria belátja, hogy terápiára van szüksége, Elisabethnél viszont ez szóba sem kerül. A helyette választott álmegoldás pedig olyan lejtőn indítja el, amelyen csak akkor állhatna meg, ha hajlandó lenne megbarátkozni az éppen aktuális állapotával. A folyamat a plasztikai műtétekkel egyre elkeseredettebben próbálkozó sztárok sorsát idézi, akik a beavatkozások után egyre kevésbé hasonlítanak a vágyott „jobb verziójukra”, mégsem képesek véget vetni a rombolásnak.

A Szerethető és A szer kontrasztja egy mindkét filmben kulcsfontosságú tükrös jelenetben csúcsosodik ki. Maria a sikeres terápiát jövetően felszabadultan és szeretettel néz szembe magával, Elisabeth azonban tomboló dühvel reagál a tükörben látott vélt és valós hibákra. A film egyik legfájdalmasabb momentuma, amikor minden önbecsülésétől megfosztva végül nem indul el a randevúra kissé idétlen egykori osztálytársával, akinek szemében „még mindig ő a legcsinosabb lány az egész világon”. Miután meghozta a döntést, ugyanolyan összeroskadva ül az ágya szélén, ahogyan az autóbalesetet követően a vizsgálóban, egyértelművé téve, hogy rövid idő alatt másodszor is teljesen megsemmisült.

Persze, akárcsak a Dorian Gray arcképében a címszereplő helyett öregedő festmény, a boszorkányszerűen sorvadó Elisabeth sem hagyja, hogy Sue elfeledkezzen saját gyarlóságáról, az állandó menekülésről el nem fogadott, torz énje elől. Az elől az önpusztító démon elől, aki néhány plusz – sikeres és gondtalan – napért felrúgja a szer alkalmazásának szabályait, és képtelen tanulni a saját hibáiból. Hiszen amíg hét nap a fényben gyorsan elrepül, a sötétben kínzóan vánszorog, Sue pedig mindenáron szabadulni akar a sötétségből.

Első pillantásra A szerből olyan közhelyes üzeneteket olvashatunk ki, minthogy „a külső nem minden” vagy „a szépség a legkevésbé értékes, gyorsan múló tulajdonságunk”, esetleg „a showbiznisz megöli a lelket”. Mindezt ráadásul olyan szájbarágós képekkel nyomatékosítják, mint Elisabeth megtaposott, összekent csillaga a Walk of Fame-en, az egykori csillogását őrző, darabokra törő hógömb, a romlott főnöke poharában döglődő légy. A szimbólumok mellé kapunk egy karikatúraszerű figurákkal teli világot, amelynek királya Dennis Quaid szándékosan ripacs módon ábrázolt Harvey-ja, akinek étkezési szokásai undorítóbbak az összes horrorjelentnél.

Mindezek a jellemzők az elviselhetetlenségig fokozott véres részletekkel együtt sem tudnának emlékezetessé tenni egy mozit. Sokkal inkább alkalmasak erre az olyan pillanatok, mint amikor Elisabeth elsírja magát az orvos felszínes születésnapi „köszöntését” hallva, vagy kimondja, hogy Sue az egyetlen dolog, amit benne szeretni lehet. Itt mutatkozik meg Fargeat lényegre törő megközelítése és empatikus hozzáállása, amely Demi Moore remek alakításával együtt eléri, hogy ezekbe a részekbe is beleborzongjunk. A film végére már nemcsak sajnáljuk, de meg is szeretjük Elisabethet, akinek szenvedéstörténetébe egy kicsit mindannyian belevetíthetjük saját mélypontjainkat. Nem csoda, hiszen – a múltból felbukkanó udvarló mellett – ő az egyetlen hús-vér ember a filmben, aki későn jön rá, hogy csupán élni szeretne.

Hozzá hasonlóan mindannyian vágyunk önmagunk javított változatára. Ha fogékonyak vagyunk rá, A szer kemény leckéje segíthet átgondolni, hol tartunk a megvalósítás útján. Rádöbbent, hogy frissítés előtt nem elég megismernünk, el is kell fogadnunk az éppen futó verziót, hogy tisztában legyünk a módosítandó részekkel. Sokszor csak így kerülhetjük el, hogy tényleg azzá a szörnnyé változzunk, aminek néha magunkat látjuk.