Lassan a negyedik gyertya is sorra kerül az adventi koszorún, amelyből ma már annyifélét lehet vásárolni, hogy jóval könnyebb – afféle XXI. századi lázadásként – otthon elkészíteni, mint megküzdeni a bőséggel. Az így születő alkotás talán csálé, az egyik gyertya mindig elferdül, néhány toboz lepottyan, de azért a miénk, és persze azoké, akikkel megosztjuk még életükben, és talán azután is.
„De te már a másodiknál kihátráltál a tervből” – szól a – gyászolók univerzumában megszokott – vádló, egyben belenyugvó megállapítás, szenvtelenségével szinte kioltva az előző sorok ünnepélyességét. Ez a befejezés azonban, akárcsak a halál, az örömteli pillanatokat nem semmisíti meg, csak átalakítja.
Utána egészen másképpen olvassuk, lányával együtt miként vágott neki a lírai én egy „szakrális hang” hatására a téli éjszakának, legyőzve a belé ültetett elvárásokat („rendes anya ilyenkor már nem hurcolja a gyerekét egy másik városba”) és az időjárás viszontagságait, hogy elvigye beteg édesanyjának a „furcsa adventi koszorút, amihez a Bükkben gyűjtöttünk tobozt, csipkét, erőt és hitet”.
Nem véletlen, hogy a hit lett az utolsó „hozzávaló”, hiszen ennek jelképe az első gyertya, amellyel a várakozás kezdődik, és amelyet mindig azokkal együtt gyújtunk meg saját furcsa kis koszorúnkon, akikre a legnagyobb szeretettel emlékezünk.
A vers végleges változata Kégl Ildikó Az Úr kertje kihűlt című kötetében (Irodalmi Jelen Könyvek, 2024) olvasható.
Egy korábbi, hosszabb verzió megtalálható az alábbi linken:
Írta: Frei Gabriella
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése