Súgópéldány

Nem sokkal a koncert után láttam egy felvételt az estről, és már akkor feltörtek bennem a régi emlékek. Arra gondoltam, hogy milyen jó lett volna ott lenni a srácokkal. Néhány héttel később pedig felhívott Máté (Kerényi Miklós Máté – a szerk.), hogy szeretnék újra megcsinálni az előadást, de csak akkor, ha én is csatlakozom. Már csak emiatt is azonnal igent mondtam, hiszen ez egy visszautasíthatatlan ajánlat. De persze ez nyilvánvalóan arról is szól, hogy abban a tíz évben, amíg egy színpadon játszottunk szinte mindennap, nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttünk, szóval ez az újratalálkozás egyben ünnep is nekünk.

Hat éve nem voltam itthon, és most, hogy megérkeztem, tudom, hogy szükségem volt erre az utazásra, lelkileg is. Egyfajta terápiaként élem meg a srácokkal együtt töltött időt, és egyre erősebb bennem az érzés, hogy milyen sokat jelentett nekem akkor ez az előadás mind művészként, mind emberként. Úgy gondolom, hogy a mostani turné fontos mérföldkő lesz az életemben.

Nagyon izgatottak lettek, amikor megtudták, hogy miért jövök Magyarországra. Az Altar Boys eredeti, 2005-ös bemutatója az Off Broadwayen volt, és elképesztő sikerrel futott, tehát akárkinek mondtam, hogy mire készülök, mindenki tudta, hogy miről van szó, és velem örültek.

Van egy elég nagy támogatói köröm, akik tudják, hogy mit jelent nekem az Oltári srácok, és miért fontos számomra ez az út. Azok viszont, akik kizárólag popzenészként, SZABO-ként ismernek, már nem feltétlenül vannak ezzel tisztában. Éppen ezért érdekes volt látni, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdtem a közösségi oldalakon posztolni erről, rengeteg érdeklődő levelet kaptam. A turné jó lehetőség arra, hogy megmutassam nekik, mivel foglalkoztam a kiköltözésem előtt, ki voltam, hol éltem. Biztos, hogy a nyolc nap alatt is rengeteg videót készítek majd, nemcsak a koncertekről, hanem azokról a helyekről és emberekről is, akik fontosak számomra.

Idén lesz húsz éve, hogy először léptem a Budapesti Operettszínház színpadára, és két évvel később mutattuk be az előadást, tehát tulajdonképpen ez az első musicalek egyike, ahol együtt játszottam a srácokkal. Akkor már műsoron voltak az olyan sikerdarabok, mint a Mozart! vagy a Rómeó és Júlia, Dolhai Attilával és Mészáros Árpival a főszerepben, de Serbinehk (Serbán Attila – a szerk.) is elég komoly rajongótábora volt. Máté nagyjából velem egyidőben szerződött a színházhoz, úgyhogy óriási élmény volt mindkettőnknek, hogy fiatalként beállhattunk a nagyokoz.

Egy nagyon intenzív, négyhónapos időszak volt, ki merem mondani, hogy életem talán legnehezebb próbafolyamata. Tihanyi Ákos koreografálta az előadást – ezeket a koreográfiákat használjuk a mostani turné során is –, és bár egy nehéz felkészülési szakasz zárult le a premierrel, mégis szép emlékként maradt meg bennem. A nehézségek ellenére rengeteget nevettünk közben, és összekovácsoltak minket a megoldandó feladatok.

A srácok minden alkalommal rögzítették a táncpróbákat, ezek alapján tudtam felzárkózni. Szerencsére az izommemória úgy működik, hogy ha látod, amit egyszer már megtanultál, és elkezded csinálni, akkor a tested „emlékszik”, és szinte magától visszajönnek a mozdulatok. Mire eljutottunk odáig, hogy már én is személyesen csatlakoztam a csapathoz, ugyanott tartottam, mint ők.

Hihetetlen érzés, szinte nem fel sem fogtuk, hogy megtörténik. A próba első órája gyakorlatilag azzal telt el, hogy egymást ölelgettük, és nagyon össze kellett szednünk magunkat, hogy fókuszáltan tudjunk dolgozni. Ahogy pedig haladunk előre, szinte folyamatosan jönnek vissza az emlékek. Néha olyanok vagyunk, mint a rossz gyerekek.

Csatlakozott hozzánk Angyal Márti, aki anno rendezőasszisztensként dolgozott az előadásban, és Mátéval nagyon felkészülten rakják össze a mostani koncertet, pontosan tudják, hogy mit szeretnének látni. Úgy érzem, hogy vele jó kezekben vagyunk, mert miközben meghatároz egy konkrét irányt, szabadságot is ad. Például mindnyájunknak van egy nagyon személyes pillanata az előadásban, amit teljes mértékig magunkra szabhatunk.

Nekem ez könnyebbséget jelent, mert egy ideje már csak könnyűzenét éneklek, a darab zenei világa pedig a popzene felé közelít, sőt a történet is – egy keresztény fiúbanda búcsúturnéja – erre erősít rá. A színészi része miatt sem aggódom, mert bár ettől már egy kicsit elszakadtam, úgy érzem, hogy a koreográfiához hasonlóan ez is visszajön a régi emlékekből. Másrészt számomra a színészet sosem csak abból állt, hogy technikailag jól csináljam, szeretem őszintén megélni, ami a színpadon történik. Hiszem, hogy ha lélekből mondok egy mondatot, hiteles lesz. Abban, ahogyan most Abrahamet játszom majd, benne lesz minden emlék és tapasztalat, amit cipelek magammal.

Amikor huszonegyéves koromban megkaptam a szerepet, inkább magából a karakterből indultam ki. Nem templomba járó családban nőttem fel, így nem voltak személyes tapasztalataim. De ez igazából nem is okozott problémát, mert Abraham egy zsidó fiú, máshogy is éli meg a hitét, mint a többiek. Emellett fontos, hogy ugyan az előadásban beszélünk az Istenbe vetett hitről, de nagyon erősen benne van, hogy ez nemcsak a vallásról szól. A bizalom, az odafigyelés, az egymás felé fordulás ugyanannyira fontos. Éppen ezért mostani előadásba egy kicsit bele tudom tenni annak az útnak a tapasztalatát is, amit az elmúlt tizennyolc évben bejártam.

Igen, bizonyos tekintetben ez rólunk is szól, az egymáshoz való kötődésről. Ahogyan kibontakozik például Abraham és Juan barátsága, az ugyanúgy jelen van az életünkben is. Mátéval húsz éve ismerjük egymást, ott voltunk és ott vagyunk egymásnak örömben, sikerekben, és természetesen a nehéz helyzetekben is. Úgy ismerjük egymást, mint a testvérek, és egy kicsit talán úgy is tekintünk egymásra mind az öten. A kiköltözésem óta sok minden történt, de egy dolog megerősödött bennem, és ez meghatározó üzenete az Oltári srácoknak is: a legfontosabb a másikba vetett hit, hogy egymásba kapaszkodhatunk, amikor szükség van rá, és bár nem vér szerint, de egy család vagyunk.

Furcsa, mert nyolc éve vagyok kint, mégsem gondolom, hogy többet tudnék, mint azok az emberek, akik Magyarországon élnek. Inkább arról van szó, hogy máshogy látok dolgokat. Amerikában sokkal több vallási kultúra, szokás találkozik és él egymás mellett, ebből adódóan talán nyitottabbak, szabadabbak és liberálisabbak az ottani emberek. De ez a különbség Magyarországhoz képest leginkább a történelmi, kulturális hagyományokból fakad. A darabban ez kevésbé lesz jelen, de beszélgetünk róla a próbákon, mert az elmúlt években rengeteg dolog a részemmé vált, és akaratlanul is benne van abban, ahogy a szerephez viszonyulok.