Súgópéldány

Halloween gyökerei részben az ősi kelta Samhain ünnepéig nyúlnak vissza, amely az aratás végét és a sötét évszak kezdetét jelölte. A hagyományhoz kapcsolódó elképzelések szerint ilyenkor elvékonyodhatott az élők és a holtak világa közötti határ, így a természetfeletti lények és az elhunytak lelkei közelebb kerülhettek az emberekhez. A Samhainról alkotott mai képünk részben későbbi értelmezésekből is táplálkozik, de a halálhoz, az ismeretlenhez és az éjszakai veszélyekhez kötődő motívumok kétségtelenül meghatározóvá váltak Halloween mai hangulatában. A töklámpás, a jelmez és a kísértethistória mind ugyanazt a határhelyzetet idézi fel: egyetlen éjszakára úgy teszünk, mintha a megszokott világ szabályai nem lennének érvényesek.

A hátranézés tilalma nem egységes, mindenütt érvényes halloweenes szokás volt, inkább különböző népi hiedelmekből és történetekből táplálkozó motívum. Európa számos vidékén a keresztutakat a természetfeletti találkozások lehetséges helyszíneinek tartották, míg a halottakhoz kötődő hiedelmekben a hazajáró lelkek és a kísértetek jelentek meg. A Halloweenhez kapcsolódó ír és skót történetekben szintén felbukkannak olyan természetfeletti lények, amelyekkel nem volt tanácsos találkozni sötétedés után. Az ismeretlen hangra való válaszolás vagy a furcsa jelenés követése ezekben a történetekben könnyen bajba sodorhatta a gyanútlan embert. A hátranézés így a rémtörténetekben a tiltott kíváncsiság jelképévé vált: annak a pillanatnak, amikor az ember maga próbálja fellebbenteni a fátylat arról, amitől addig biztonságban volt.

Ennek egyik legismertebb irodalmi párhuzama Orpheusz és Eurüdiké ókori görög mítosza. Orpheusz az alvilágból próbálta visszavezetni feleségét az élők közé, de azzal a feltétellel, hogy útközben nem nézhet hátra. Amikor mégis megfordult, elveszítette Eurüdikét. A történet nem Halloweenhez kötődik, mégis tökéletesen illeszkedik a témához: a bizonyosság iránti vágy egyetlen pillanat alatt végzetes következményekkel járhat. A horrorfilmek és a modern rémtörténetek ugyanezt az ősi félelmet használják fel, amikor a főszereplő meghall valamit a háta mögött, majd a nézővel együtt kénytelen eldönteni, hogy megforduljon-e.

A félelemnek persze hétköznapibb magyarázata is van. Sötétben az agyunk kevesebb információból dolgozik, ezért a bizonytalan zajokat és árnyékokat könnyebben értelmezzük fenyegetésként. A hátunk mögötti teret nem látjuk, így nehezebben ellenőrizzük, mi történik ott. A néphit természetfeletti alakokkal népesítette be ezt a bizonytalanságot, a Halloween pedig évről évre játékteret ad neki: maszkot húzunk, kísértethistóriákat mesélünk, és önként közel merészkedünk ahhoz, amitől a hétköznapokban ösztönösen távol maradnánk.

Sokan ebben látták meg az ünnep varázsát. Halloweenkor a félelem biztonságos kereteket kap, legalábbis addig, amíg tudjuk, hogy a történet csupán történet, a maszk mögött pedig egy másik ember rejtőzik – aki ugyancsak lehet szörnyeteg...

De mi történik akkor, amikor hazafelé menet, egy kihalt utcán egyszer csak lépéseket hallunk magunk mögött? Hiába ismerjük a babonákat, és hiába tudjuk, hogyan működik az emberi képzelet, a kezünk talán akkor is megfeszül, a lépteink felgyorsulnak, és megfordulunk.

Én azt hiszem, a régi történetek igazi ereje nem abban rejlik, hogy elhitetik velünk a szellemek létezését, hanem abban, hogy emlékeztetnek valamire, amit mindannyian ismerünk: arra a néhány másodpercre, amikor még bármi lehetséges. Halloween éppen ezt a pár másodpercet ünnepli. Egyetlen éjszakára megengedjük magunknak, hogy féljünk attól, amit nem látunk, majd reggel megpróbáljuk visszazárni a képzelet ajtaját.

De mi van, ha a legfélelmetesebb pillanat nem az, amikor végre hátranézünk, hanem az, amikor valami a hátunk mögött megszólal, és a saját nevünkön szólít bennünket?

A vizsgálat során a résztvevők tíz, körülbelül 20–30 másodperces részletet láttak öt különböző műfajú alkotásból. A sorozatgyilkosokkal kapcsolatos, pszichológiai, testhorror/gore, természetfeletti és szörnyfilmekből származó jeleneteket öt szempont alapján, egy ötfokú skálán értékelték: félelmetesség, valószerűség, undor, izgalom és élvezet.

Bár a kutatás nem tekinthető a teljes lakosságra nézve reprezentatívnak, a résztvevők többsége kedvelte a horrorfilmeket, és rendszeresen nézett ilyen tartalmakat. A tanulmány egyik legfontosabb eredménye az volt, hogy a félelem által kiváltott izgalom és az élvezet nem ugyanaz, még ha gyakran együtt is járnak.

Minél félelmetesebbnek értékeltek egy jelenetet a résztvevők, annál magasabb izgalom- és élvezetpontszámot adtak neki. Ez arra utal, hogy a félelem nem feltétlenül rontja el a szórakozást, sőt bizonyos körülmények között az élmény vonzerejének része lehet.

A valószerűbbnek ítélt jelenetek szintén magasabb izgalom- és élvezetpontszámot kaptak. A morbid kíváncsiság, vagyis a nyugtalanító, veszélyes vagy hátborzongató témák iránti érdeklődés szintén összefüggött azzal, hogy a résztvevők mennyire találták izgalmasnak és élvezetesnek a jeleneteket.

Az undor azonban másképp jelent meg: a visszataszítóbbnak ítélt jeleneteket kevésbé élvezték a résztvevők. Ez arra utal, hogy az intenzív érzelmi hatás önmagában még nem tesz egy jelenetet szórakoztatóvá.

A kutatók azt is megvizsgálták, hogy az ingerkeresés, a szorongás, a természetfelettibe vetett hit, az undorérzékenység és az érzelemszabályozási stratégiák összefüggnek-e az izgalommal és az élvezettel. Ezek a tényezők azonban az elemzésben nem bizonyultak az izgalom és az élvezet szignifikáns előrejelzőinek.

A tanulmány egyik legérdekesebb tanulsága, hogy nem pusztán az számít, mennyire erős érzelmet vált ki belőlünk egy horrorjelenet, hanem az is, milyen érzelmet élünk át, és hogyan értékeljük a látottakat.

Bár a kutatók számos összefüggést vizsgáltak, az eredmények nem bizonyítják, hogy önmagában a félelem vagy a valószerűség okozza az élvezetet, és azt sem, hogy minden horrorrajongó ugyanazért szereti a műfajt.

Az agyunk folyamatosan igyekszik értelmezni a környezetünkből érkező információkat. Ha valami szokatlan történik, megpróbáljuk megtalálni az okát, és lehetőség szerint előre jelezni, mi következhet. Ez a képesség evolúciós szempontból rendkívül hasznos: őseinknek többet árthatott, ha figyelmen kívül hagytak egy valódi ragadozót, mint ha tévesen veszélyt sejtettek egy ártalmatlan nesz mögött. A bizonytalan helyzetekben ezért a fenyegető magyarázatot is számításba kellett venniük. A bokorban megbújó árnyék talán csak a szél játéka, de ha valaki veszélyes állatot vagy embert sejtett mögötte, nagyobb eséllyel reagálhatott időben egy valódi fenyegetésre.

A modern ember agya sem veszítette el ezt az óvatosságot. A sötétség különösen kedvez a bizonytalanságnak, hiszen ilyenkor kevesebb információ áll rendelkezésünkre. Egy kabát a fogason emberi alaknak tűnhet, egy recsegő padló pedig lépéseket idézhet fel bennünk. Az észlelés nem egyszerű fényképezés: az agy a hiányos információkat korábbi tapasztalataink és várakozásaink alapján egészíti ki. Ha eleve félünk, könnyebben értelmezhetjük fenyegetésként azt is, amit nyugodt állapotban észre sem vennénk.

Nem véletlen, hogy a szellemtörténetekben a láthatatlan jelenlét gyakran félelmetesebb, mint a nyíltan megmutatkozó szörny. Amit látunk, annak legalább körvonalai vannak. Megfigyelhetjük, értelmezhetjük, és megpróbálhatjuk megérteni. A láthatatlan viszont nem kínál ilyen kapaszkodót. Nem tudjuk, hol van, mire képes, vagy egyáltalán létezik-e. A képzeletünk pedig kitölti az üres helyeket, olykor sokkal rémisztőbb lehetőségekkel, mint amilyenekkel a valóság szolgálna. Egy bezárt ajtó mögött bármi lehet, amíg ki nem nyitjuk. Néha éppen az tart rettegésben bennünket, hogy nem merjük megtenni.

A történelem során számos kultúra alakított ki hiedelmeket a láthatatlan világ lakóiról. A szellemek, démonok és más természetfeletti lények történetei magyarázatot kínálhattak olyan eseményekre, amelyekre az emberek nem találtak megnyugtató választ. A váratlan zajok, a megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségek és a halál utáni lét kérdése mind táptalajt adhattak ezeknek az elképzeléseknek. A hiedelmek kultúránként változtak, de az igény, hogy értelmet találjunk az ismeretlenben, újra és újra megjelent.

A láthatatlan vendég azonban nem feltétlenül természetfeletti lény. Jelképezheti mindazt is, amit nem tudunk ellenőrizni: a jövőt, a veszteséget, mások szándékait vagy a saját elménk működését. Félhetünk valamitől, ami még meg sem történt, és olyan lehetőségektől is, amelyeknek talán semmi közük a valósághoz. Az ismeretlenben ugyanis nemcsak veszély rejlik, hanem a képzeletünk határtalansága is.

Gondoljunk csak bele: hányszor fordultunk már meg egy sötét szobában, mert úgy éreztük, valaki figyel bennünket? Hányszor kerestünk magyarázatot egy furcsa zajra, majd szégyenkezve nevettünk magunkon, amikor kiderült, hogy semmi különös nem történt? Talán mindannyian ismerjük ezt a pillanatot, amikor az észérvek már megnyugtattak bennünket, de az érzéseink még nem hajlandók követni őket. A félelem nem mindig tűnik el attól, hogy megértettük az okát.

Ezért olyan hatásos a horror műfajának legegyszerűbb trükkje: nem megmutatni a szörnyet. A néző ilyenkor saját magának teremti meg azt, amitől retteg, afféle mumusként. És amikor végre felkapcsoljuk a villanyt, nemcsak a szoba tárgyai rajzolódnak ki előttünk, hanem a képzeletünk határai is. Lehet, hogy nincs senki az ajtó mögött. De azt az érzést, hogy valaki állhat ott, mi magunk teremtettük meg.

A legijesztőbb vendég az, akinek soha nem kell belépnie a szobába, mert már a gondolataink között is otthon van.

Miért kaptuk az életnek nevezett ajándékot, ha nem a megértés, a szeretet vezérel minket? Például azért, hogy e kedves és szórakoztató darabot nézve el tudjunk mindezen gondolkodni, miközben a meghatottságtól és a nevetéstől egyszerre törölgetjük könnyeinket!

A londoni Preston Roadon, karácsonykor, hajnali 4:40-kor megáll az idő. Tom, a fiatal író, a vele szemközti házba költözött tanárnő és a szomszéd házaspár kivételével mindenki számára megfagy a létezés. Ezzel egy időben a Voyager űrszonda magával visz a világűrbe egy Arany Lemezt, mely a földi élet lényegét és szépségét mutatja be, így egyfajta időkapszulaként szolgált az esetlegesen rá bukkanó intelligens földönkívüliek számára.

Ian Kershaw kortárs angol drámaíró felesége, az Egyesült Királyságban a Coronation Street című tévésorozat Hayley-jeként milliók által ismert Julie Hesmondhalgh számára írta ezt a kedves, elgondolkodtató és egyben szórakoztató darabot. Hazánkban először Szinetár Dóra tolmácsolásában láthatjuk.

„Nagyon boldog voltam, amikor Ujj Mészáros Károly felhívott, hogy van egy darab ötlete, amit velem szeretne megcsinálni. Aztán amikor elolvastam, lett egy olyan érzésem, hogy ez a történet mesélő nő én vagyok. De legalábbis nagyon lehetnék én” – mondta Szinetár Dóra. „Nehéz dolog egyedül szöveget tanulni. Ráadásul monodráma lévén a kérdéseket is én teszem fel, és a válaszokat is én adom. Ráadásul Károly telepakolta az előadást mindenféle interaktív vetítéssel, hangokkal, jelekkel, amik igazán érdekessé teszik a történetet, de így nagyon fontos a pontos szövegmondás” – részletezi a színésznő a művészi kihívásokat.

A kortárs angol drámaíró romantikus vígjátéka Ujj Mészáros Károly rendezésében kerül a színpadra. „Engem nagyon megérintett ez az érzelmes darab. Két valószerűtlen ember szerelmén keresztül Igazán szép gondolatokat fogalmaz meg a hosszútávú együttéléséről és univerzálisan szól a szeretetről és a szerelemről. Azt üzeni, hogy a legnagyobb csalódások után is mindig van remény. Eközben, ahogy keringünk ezen a csodálatos Kék bolygón, elgondolkodhatunk azon, hogy mi fontos és milyen felelősségünk van, hogy ez a csoda, az élet a Földön megmaradhasson” – nyilatkozta a rendező.

Az előadásban 300 vetített kép és nyolc, Ujj Mészáros Károly által forgatott filmrészlet fokozza a színpadi világ varázsát.

Az ünnepi gálához díjátadó is kapcsolódott, ahol azok a művészek vehették át az évad legrangosabb elismeréseit, akik tehetségükkel, művészetükkel minden egyes nap azért dolgoznak, hogy felhívják a figyelmet a magyar operett kivételes örökségére, a műfaj időtálló népszerűségére, és kulturális értékére. A díjátadó érdekessége volt, hogy az év nézőjét is külön díjban részesítette.

Az ifjú tehetségeknek járó Marsallbot-díjat az idei évadban Lipics Franciska kapta, aki jelenleg A Notre Dame-i toronyőr németországi turnéján Esmeralda szerepében tündököl, ezért videóüzenetben köszönte meg a díjat, egyenesen Münchenből.

A pécsi születésű fiatal tehetség már gyermekkorától elkötelezetten foglalkozik a zenével. Klasszikus zongorát tanult, kórusszólistaként is bemutatkozott, majd 2026-ban diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színművész szakán. A Budapesti Operettszínház közönsége jelenleg A Notre Dame-i toronyőr Esmeraldájaként, a Carmen címszerepében, valamint a Mindig itt leszünk... – Mohács 500 Anna királynéjaként láthatja.

Az évad operettszínésze díjat Kiss Zoltán vehette át. A Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével kitüntetett művész 1997-ben, Szinetár Miklós osztályában végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

Az operettirodalom szinte valamennyi klasszikusában színpadra lépett, sokoldalúságát pedig musical- és prózai szerepei is bizonyítják. A Budapesti Operettszínház közönsége jelenleg többek között A cirkuszhercegnő Szergej Vlagyimir nagyhercegeként, A cigánybáró Carnerójaként, valamint a Csárdáskirálynő Kerekes Ferkójaként láthatja.

Az évad musicalszínésze díjat Földes Tamás kapta. A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után a Rock Színház társulatának tagjaként olyan legendás musicalek főszerepeiben bizonyította tehetségét, mint a Nyomorultak, az Evita vagy a Miss Saigon. Pályafutása során a zenés színház számos emlékezetes karakterét megformálta, miközben prózai szerepekben is megmutatta sokoldalúságát. A Budapesti Operettszínház közönsége jelenleg többek között a Jekyll és Hyde Sir Danvers Carew-jaként, a Monte Cristo grófja Villefort-jaként, A Notre Dame-i toronyőr Claude Frollójaként, valamint a Mindig itt leszünk... – Mohács 500 című előadásban II. Ulászló és Szapolyai György szerepében láthatja.

A magyar operett napja alkalmából idén Réti Virág vehette át Az Évad Nézője díjat. Réti Virág több mint tíz éve hűséges és lelkes látogatója a Budapesti Operettszínháznak. A színház iránti szeretete azonban messze túlmutat saját színházi élményein: rendszeresen szervez csoportokat előadásainkra, és elkötelezett munkájának köszönhetően már több ezer néző fedezhette fel velünk a zenés színház varázslatos világát. Lelkesedésével és fáradhatatlan szervezőmunkájával nemcsak közönségünk, hanem színházi közösségünk meghatározó tagjává is vált. Személye ékes bizonyítéka annak, hogy a színház szeretete összeköt, közösséget teremt, és újabb és újabb embereket képes megszólítani.

A Marsallbot-díjat, az évad operettszínésze, az évad musicalszínésze és az évad nézője elismeréseket Homonnay Zsolt, a gálaest rendezője és egyben a díjátadó műsorvezetője adta át. Az ünnepi díjátadó második részében színpadra lépett Éliás Tibor, a Musica Hungarica ügyvezetője, a Magyar Operett Napjának megálmodója, hogy átadhassa a gála legrangosabb elismeréseit, az életműdíjat és a nagydíjat.

A magyar operett napja alkalmából idén Oszvald Marika vehette át a Musica Hungarica Életműdíjat. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas, Érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagja igazi operettcsaládból származik: édesanyja Halasi Marika szubrett, édesapja Oszvald Gyula bonviván volt. A színház világa már gyermekkorától meghatározta életét, 1972-től a Budapesti Operettszínház társulatának meghatározó tagja.

Több mint öt évtizedes pályafutása során felejthetetlen alakítások sorával ajándékozta meg a közönséget, és az operett műfajának egyik legnépszerűbb képviselőjeként a világ számos országában aratott sikert.

Páratlan energiája, humora, temperamentuma és összetéveszthetetlen színpadi egyénisége generációk számára tette szerethetővé az operettet. A közönség többek között a Mágnás Miska, a Leányvásár, a Csókos asszony, a János vitéz és a Marica grófnő című előadásokban láthatta, jelenleg pedig a Hegedűs a háztetőn Jentéjeként találkozhat vele a Budapesti Operettszínház színpadán.

Idén Oláh Sándor kapta a Musica Hungarica Nagydíjat, melyet videóüzenetben köszönt meg. A színház varázsa nemcsak a reflektorfényben, hanem a kulisszák mögött is születik. Oláh Sándor színpadi felügyelőként, a díszítőtár-vezetőként és szcenikusként a Budapesti Operettszínház valamennyi előadásának nélkülözhetetlen közreműködője.

Szakértelme, elhivatottsága és fáradhatatlan munkája biztos hátteret teremt ahhoz, hogy estéről estére életre kelhessenek a színpadi produkciók. Ő azok közé a háttérben dolgozó szakemberek közé tartozik, akiknek munkája nélkül elképzelhetetlen lenne a színház mindennapi működése. A Musica Hungarica Nagydíjjal ezt a példaértékű, nélkülözhetetlen háttérmunkát ismerjük el.

Boát viselő elegáns csontváz a Pilvaxban, Ryan Gosling mellett megbújó jéghideg tekintetű lidércek, szarvason lovagló kísértet, Liszt Ferenccel démoni transzban muzsikáló rémfigura – a Madame Tussauds Budapest igazán szellemes dekorációval lepi meg a látogatókat a közelgő Halloween alkalmából. A látogatók a több, mint hatvan figura mellett néhány napig a csontokban gazdag díszítést is megtekinthetik és persze Lugosi Béla, alias Drakula koporsójába is beléphetnek egy szelfire.

Az attrakció őszi meglepetése Nicolas Cage figurája, amely új látványosságként csatlakozik a Madame Tussauds Budapest sztárcsapatához. Cage ráadásul a Drakula-legendához is kapcsolódik, hiszen a 2023-ban bemutatott Renfield című horror-vígjátékban ő játszotta a vérszívó grófot. A karakter megformáláshoz Cage a magyar világsztár, Lugosi Béla alakításából merített inspirációt. Lugosi Béla pont 144 éve, október 20-án született Erdélyben.

A különleges dekorációval már most minden vendég találkozhat, azonban Drakula vérfagyasztó báljára, a Madame Tussauds Budapest Halloween-bulijára október 30-ig várni kell.

A premier nagy sikert aratott, az előadás végén a közönség hosszan tartó tapssal köszöntötte a szereplőket és az alkotókat. A bemutatón jelen volt a darab szerzője, Németh Ákos is, aki elmondta, különösen sokat jelent számára, hogy egyik műve szülővárosában is színpadra kerülhetett.

A webáruház olyan élethelyzeteket és belső konfliktusokat mutat meg, amelyek sok kamasz számára ismerősek lehetnek. A serdülőkor az élet egyik legintenzívebb időszaka: az önállósodás vágya, az elfogadás iránti igény és az önmagunkkal kapcsolatos bizonytalanság gyakran egyszerre van jelen. A fiatalok szeretnének megfelelni a környezetük elvárásainak, miközben saját identitásukat keresik. Vágynak a szeretetre, a figyelemre és az elismerésre, ugyanakkor félnek a visszautasítástól, a kudarctól és a kirekesztettségtől. A magány, a szorongás, a düh és a bizonytalanság sokszor egymásnak is ellentmondó érzései között próbálnak eligazodni.

Németh Ákos drámája ezt az összetett érzelmi világot állítja középpontba. A történet szereplői hétköznapi kamaszok, akik az iskolai elvárások, a családi problémák, a baráti és szerelmi kapcsolatok útvesztőjében keresik a helyüket. Szeretnének népszerűek, sikeresek és szerethetők lenni, miközben folyamatosan szembesülnek saját félelmeikkel és korlátaikkal. Az önértékelési problémák, a testképzavar, a társas kapcsolatok nehézségei és a szerhasználat veszélyei egyaránt megjelennek a történetben. Az előadás egyik fontos sajátossága, hogy nem pusztán a fiatalok döntéseit és azok következményeit mutatja meg, hanem azokat az érzéseket és belső konfliktusokat is, amelyek a döntésekhez vezetnek. A szereplők olykor rossz irányba indulnak, könnyebbnek tűnő megoldásokat választanak, vagy éppen képtelenek segítséget kérni. A történet azonban nem egyszerű válaszokat vagy kész ítéleteket kínál, hanem arra ösztönöz, hogy megpróbáljuk megérteni, mi húzódik a viselkedésük mögött.

Horváth Mózes, az előadás rendezője a serdülőkort az önkeresés időszakának tekinti, amelyben a fiatalok előtt számtalan lehetőség áll, miközben komoly nyomás nehezedik rájuk. A rendezés ezt a feszültségekkel és ellentmondásokkal teli világot idézi meg, olyan élethelyzeteken keresztül, amelyek a kamasz nézők számára ismerősek lehetnek, a felnőttekben pedig saját fiatalkoruk emlékeit is felidézhetik.

Bár A webáruház elsősorban a kamasz korosztályt szólítja meg, a szülők és pedagógusok számára is fontos kérdéseket vet fel. A fiatalok viselkedése mögött meghúzódó félelmek, vágyak és bizonytalanságok megismerése segíthet abban, hogy a felnőttek jobban megértsék a sokszor nehezen megközelíthetőnek tűnő kamaszokat. Az előadás így nemcsak a fiataloknak kínál lehetőséget az önreflexióra, hanem a generációk közötti párbeszédet is elősegítheti.

A Vörösmarty Színház célja, hogy a színpadon felvetett kérdések ne érjenek véget a függöny legördülésével. Az előadáshoz kapcsolódva az iskolákban, egy-egy osztály bevonásával interaktív döntésjátékra is sor kerül, amely lehetőséget teremt a közös gondolkodásra és párbeszédre. A foglalkozások során a diákok saját nézőpontjukból vizsgálhatják meg a szereplők helyzeteit, beszélgethetnek a döntési lehetőségekről és azok következményeiről, valamint megfogalmazhatják saját gondolataikat és érzéseiket.

Az október 24-én bemutatott előadásban a Vörösmarty Színház művésze, Ladányi Júlia, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a MATE Rippl-Rónai Művészeti Intézetének hallgatói, Babinszki Virág, Gulyás Ádám, Kerekes Márton és Seres Alexandra lépnek színpadra. A produkció rendezője és díszlettervezője Horváth Mózes, jelmeztervezője Markus Hannah Gizella, zeneszerzője Feig Simon.

Az idei fénykert négy nagy témára épül: a jubileumra, az utazásra, a gyermekek világára, valamint a divatra és szépségre. Erzsébet királyné utazásait egy közel 10 méter hosszú gőzhajót formázó fényalkotás, egy mintegy 6 méter magas hőlégballon, valamint mozdony, kerékpár és hintók idézik meg. A kertben történelmi alakok, állatok, növények, különleges divatmotívumok és látványos fotópontok is helyet kapnak.

A gyermekek világa idén külön történetet kapott. A Gödöllői Királyi Kastély és a DECOLED közös kezdeményezésének célja az volt, hogy a gyerekek fantáziája és kreativitása is részévé váljon a fénykertnek. A rajzpályázat három kiválasztott alkotásából egy kisegeret, egy hercegnőt és egy hintót megformáló fényszobrok készültek, amelyek mellett az eredeti pályamunkák másolatai is láthatók. Így a látogatók azt is megtekinthetik, hogyan vált egy gyermeki ötlet valódi fényalkotássá.

Az idei szezon egyben ünnepi év is a Gödöllői Királyi Kastély életében. Harminc évvel ezelőtt, 1996 augusztusában nyílt meg a kastély első állandó kiállítása a nagyközönség előtt. A jubileum a fénykertben is megjelenik: az animált fényfelületeken visszatér a „30” motívum, és több, kifejezetten az évfordulóhoz kapcsolódó fényalkotás is.

A több mint 130 installáció esti látványához több mint 300 ezer LED-fényforrást és több mint 14 kilométernyi fényfüzért használnak. A kastélypark 116 méter hosszú barokk fasora kivilágítva szinte fényalagúttá változik. Az idei szezon új látogatói attrakciója a 120 méteres pályán közlekedő kisvasút, miközben visszatér a 30 méter magas óriáskerék is. A programozható fénytechnológia több helyen mozgó, változó látványelemekkel egészíti ki a hagyományos fényszobrokat.

„A magyarországi fényparkjainkkal minden évben arra törekszünk, hogy a téli hónapokban új életet vigyünk ezekbe a különleges történelmi és kulturális helyszínekbe, és közös élményt teremtsünk a látogatóknak. Gödöllő számunkra különösen inspiráló helyszín, hiszen Sisi története egyszerre szól eleganciáról, arisztokratikus méltóságról, szabadságvágyról és egy olyan kastélyról, ahol Erzsébet királyné igazán boldog volt. Idén ráadásul két különleges történet is találkozik a fénykertben: a kastély nagyközönség előtti megnyitásának 30. évfordulóját ünnepeljük, miközben három gyermek fantáziája is valódi fényszoborként kel életre. Szeretnénk, ha a látogatók ezeken a fénytörténeteken keresztül új oldaláról fedezhetnék fel Erzsébet királyné világát, a magyar történelem e különleges fejezeteit és magát a Gödöllői Királyi Kastélyt is” – mondta Eva Poláčková, a DECOLED ügyvezető igazgatója.

A Gödöllői Királyi Kastély Magyarország legnagyobb alapterületű barokk kastélya. 1867-től I. Ferenc József és Erzsébet királyné magyarországi pihenőrezidenciájaként is szolgált, Gödöllő pedig különösen közel állt Erzsébet királynéhoz. Az idei fénykert ezt a történelmi örökséget kapcsolja össze a kastély jubileumi évével és egy kortárs, látványos esti élménnyel.

A gödöllői fénykert a DECOLED Story of Lights magyarországi fénykiállítás-sorozatának része, amely minden helyszínen az adott környezet történetére és karakterére épít. Gödöllőn idén Erzsébet királyné világa, a kastély jubileuma és számos új fényélmény kerül a középpontba. A gödöllői fénykert 2026. október 24-től 2027. január 31-ig látogatható: október 24-én 18:00 és 21:00 között, október 25-től pedig naponta 17:00 és 21:00 között tart nyitva. A fénykert november 1-jén, december 24-én és 25-én zárva tart.

Hogyan élünk együtt az elmúlás tudatával? Mit kezdünk a veszteséggel, a félelemmel és a vigasz iránti vággyal? Verdi gyászmiséje a katolikus liturgia szövegén keresztül szólaltatja meg ezeket a személyes, mégis mindannyiunkat érintő kérdéseket. Az 1874-ben bemutatott műben a megrendülés, a rettegés és a remény a zeneszerző operáiból ismert drámai erővel tör elő.

Ezt az érzelmi gazdagságot ábrázolja színpadi képekben Tulassay Ádám 2024-es rendezése. Az előadás egy sötét nagyváros közegéből indul, ahol a monoton hétköznapok az élet megélésének hiányát idézik fel. A Fritz Lang Metropolisából is ihletet merítő látványvilágban a szoprán szólista által megjelenített alak szemszögéből követjük az apokalipszis vízióit: félelmét, elkeseredettségét és a megbékélés keresését. A tételekhez kapcsolódó jeleneteket az érzelmek és az asszociációk fűzik össze.

Az idei előadások két művész számára is új találkozást jelentenek a produkcióval. Kesselyák Gergely számos előadást követően először dirigálja az Operaházban Verdi Requiemjét, amiről többször úgy nyilatkozott, hogy ha csak egy darabot vihetne magával a Holdra, ez lenne az. Schöck Atala ugyancsak jól ismeri a mezzoszoprán szólamot, amelyet az Opera koncertszerű előadásain és más hangversenyeken is többször énekelt; Tulassay Ádám rendezésében azonban most mutatkozik be. Partnerei a szopránszólamban visszatérő Ádám Zsuzsanna, valamint a 2024-es bemutató két szólistája, Kovácsházi István és Cser Krisztián. Az előadásknak ugyancsak kulcsfigurája az Adler Judit táncművész által megtestesített transzcendens alak.

A színpadi világot Csúcs Angéla díszletei, Lisztopád Krisztina jelmezei, Csuzi Márton koreográfiája, Czeglédi Zsombor animációi és Pillinger Tamás világítása formálják. A Magyar Állami Operaház Énekkarát Csiki Gábor karigazgató készíti fel.

Verdi Requiemje az 1930-as évektől vált az Operaház halottak napi megemlékezéseinek rendszeres darabjává, majd hosszabb megszakítások után 1991-től kapcsolódik ismét ehhez az ünnepkörhöz. Az idei sorozat halottak napján, november 2-án kezdődik, november 4-én, a nemzeti gyásznapon folytatódik, és november 7-én zárul.